Bitter Dániel

Sors utca dívája

"Sors" utcáról reám fordul, szeppent lénye nekem koccan,
Mellkasomból kireppenő lepkeszívem félredobban.
Kabátkája vörösével ajka pirosa míg verseng,
Barna fürtök rejtekéből csillagszempár zöldje rebben.
Botlásomon értetlenül pislog kettőt s még egy felet,
Harmadikra tovasuhan sóbálványom árnya felett.
Elhaladó lépte nyoma homlokomra ráncot éget,
Dermeszt, ahogy távolodta legmélyemben hiányt ébreszt.
Ábrándomra harang kondul, toporgok fél perce sután.
Orcáját, vajh, hol láthattam? Éltem előtt? Holtom után?
Meg-megperdül ő is távol, lepkeszárnyat neszel füle.
Érzi tán, hogy véle maradt lelkemnek egy apró szeme?
Sarok mögé tűnik végül. Feledjem el? Legyek józan?
Kopár létem ugarán bújt tulipánt most hintsem sóval?
Hallik izzó tettvágyamnak habozásba fúló dala,
Tervet ugyan nem sző a hév, rávesz így is feddő szava.
"Eszem Vesztem" utca sarkát el is érem hamarában,
Itt kélt lába - perce sincs tán - józan főnek s tulipánnak.
Kéken cikáz szemsugaram, vörösét bár így sem leli,
"Káosz" utca repedt kövét emberfolyam árja szeli.
A leány sehol, úszom mégis. Csónakommá válik vágyam.
Óra múltán feneklik csak "Add Fel" térre kifuttában.
Veszejtése fáradalmát bánatomban padnak vetem,
Belém mar így józanlét is: vár a hotel s hűs fekhelyem.

Sors utcának szeszély-köve másfél évet kopott mára.
Ő, ki reám onnét fordult, megkerült, de lelkem bánja.
Színház néki egész világ, benne én csak ripacs vagyok,
Ajtaján - mit rám reteszelt - öklöm rommá kopoghatom.
Hogy tulipánból vérző sebbé miként nőtt, bár nem érthetem,
Vádolhatók csalfa álmok s lepkeszárnyú bolond szívem.
Másfél éve fukar az éj. Félek, nyugtot csak úgy hozna,
Sors utcáról hogyha reám soha nem fordultál volna.