Sonyo

Ima

Iszapos, mély víz, vihar forgatta tenger a szívem.
Nem nyugszik, nem békél, örökös harcban áll,
véres csaták tere.
Benne szerteszét heverő szavak felpuffadt,
bűzös ígérete. Csordultig tele.
Csak a gyom virít.
Hol van a kiskert? A rózsatő?
Felégette a rideg, zord idő! Hiába volt az oltás,
a beoltott nemes ág lehetne akár arany,
idővel óhatatlanul felszínre tör a hitvány,
a vad alany.
Mit is mondhatnék...
Csak te érted a szavam. Jobban ismersz engem,
mint én önmagam...
Koponyacsontom páncélrejtekében
töretlen csikó hevül
mélyen, belül.
Kitörni vágy, titokban szállni az égen... szabadon...
De a hús és csont bilincsben tart, igába fog...
Mit is gondoltam... Én, vén bolond.
Húskalitkában miért vagyok, ha csak a te
szárnyaddal szárnyalhatok?
(Mélyre ültetett az ősi ok...)
Miért élek, ha úgyis meghalok...