Kovács Rita

Depresszionáta III.

A te időd már lejárt, belőled annyi egy tucat -
keress hát magadnak mást, (élj!)
járj végre mást, járj új utat!
Szíved lassan kővé vált, nem vársz semmi szépet,
ledaráltad, mi a lelkedből egészben maradt.
Meghalt benned a remény,
hajód vitorlája már nem dagad,
tiéd lehetne a horizont,
de neked csak a köd maradt.
Nincs kikötő, nincs öböl, erő,
kifogyott alólad az út,
eltört a jövő...

Széles vállú kerekek alá futnak,
kik úgy néhanap eszedbe jutnak.
A reccsenést hallva felsóhajt a lelked,
mert borzalmaktól ment ez a helyzet:
véd ez a horror, mert épp nem rád szakadt,
nem feléd omlanak gőzölgő falak,
gyomrodban nemcsak légüres tér dobol,
hulládból nem most lesz szétszedett donor...
jövő nem is kell? Se rút, se szép?
Múltadat átléped, mint virág, nyílik szét
a jelened, ez a törékeny burok.
Az indulat rád szoruló hurok!
Mentőköteled a képzelet:
leszel ártatlan kisgyerek...?
Amiről mások csak beszélnek,
te sok tucatszor átélted,
tetteidnek nincsen korlát,
a halálnak ezer arcát
láttad-látod-látni fogod,
nem lehet már titokzatos...
Most megrázlak, kézen foglak.
A sötétből kivonszollak,
és megmutatom neked az életet...
leszel-e ártatlan kisgyerek?