Horváth Ádám (Adamovics)

Téli depresszió

A télnek hótakaróján
Csúsztatnám fagyott, bús ódám.
De most kívülről megfagyok,
Szívemtől majdnem meghalok.

Bár ellenáll tűznek, fagynak,
Ha mindig magamra hagynak,
Az érzelem örökre fáj,
Lehet bármilyen szép a táj.

Fejem végtagjaim között,
Csak puszta bánattal tömött
Gondolat süllyeszti mélyre,
Így nézek az olvadt jégre.

Legalább az olvad csendben,
Majd visszafagy, úgy van rendben.
Szívem hibernálva dobog,
De ez már nem is nagy dolog.

Sose lesz, mi sose volt még,
Hiába hittem benne rég,
Talán fele se volt igaz,
Hogy eljön egyszer a vigasz.