Kis Richárd

Énekelj még...

Lennél-e festmény a vásznon,
azon tündöklő napsugár?
Mi az, amit igazán szeretnél?
Énekeld el, kismadár.

Felhők közt magasan szárnyalni,
ahol szabad szem nem lát már.
Mi az, amitől szíved nyugtalan?
Énekeld el, kismadár.

Kis teknősöd páncéljában,
ki mellett mindig oltalomra találtál,
Vajon lesz-e még, kiben bízol-e így?
Énekeld el, kismadár.

Ragyogó szereteted, mely életet adott,
mely sokszor fényesebb volt a napnál.
Fogsz-e még így szeretni?
Dalold el, kismadár.

És lesz-e, kire még emlékszel majd,
kire még gondolsz néhanapján?
Vagy idővel szárnnyal a bú is?
Dalold el, kismadár.

De vidám csicsergésed, mi örökre megmarad,
emlékezetembe mindig-mindig visszajár.
Fogsz-e még így boldogan dalolászni?
Énekelj még, kismadár.

S ha végül békére találsz majd lenn,
a Hódos-érnél vagy a Cuha-pataknál.
Utoljára még énekelj nekem,
csak nekem, kismadár...