Kozák Mari

Nem búcsúztunk...

Nem búcsúztunk hosszan - öleltelek
és vállamra vetett bánattal
kezemben az elmaradhatatlan
üres kosárral siettem a bűzös leheletű liftig
majd hátrafordultam
addig néztelek míg kinyílt az ajtó
beléptem - majd hangosan bőgtem.

A hetediken álltál az erkélyen
ha esett fejedre húztad a kapucnit
a szél alábújt - homlokod becézte
intettél - fordultál vissza
az üvegbe bámulva vártad - menjek.

Mindig kétszer indítottam - halljad
még várok és ölembe engedem emléked
majd berántottam az ajtót
kis gázt adva lassan kifordultam a parkolóból.

Mi a fenéért nem búcsúztunk hosszan
legalább lenne emlékem
arról hogy nem akarsz maradni
és hoztalak volna haza - tán hátamon is
le egészen a hetedikről.

Látom ahogy utánam mosolyogsz
zsebedbe rejted reszkető kezed
haragszol magadra - elengedsz ma is
anélkül hogy mondanád - szeretlek.

Igaz egyszer kiszaladt szádon
vigyázz az úton anyám...
én megbotlottam a szóban - majd
térdre estem míg zsebembe rejtettem.

Hazaértem - hideg vízben zuhanyoztam
le kellett mosnom a lázat magamról
aztán csak feküdtem az ágyadon napokig
nem mondtam el - nélküled szárnyaszegett
szürke veréb vagyok - ágakon nem
csak földön bujdosok.

...nem búcsúztunk hosszan - csak akkor
azon a tavaszon csókoltam percekig
hideg - homlokod ránctalan fehérségét
már gyalog megyek le a hetedikről
minden fordulóban visszanézek
talán egyszer majd utolérsz - és hosszan búcsúzunk.