Tokar Helga

A nihil

Szeretnék mesélni, de miért érdekelne?
Egyedül vagyok, éppen letérdepelve...
Imádkozok talán? Úgysem mondok semmit,
Várnék még sokat, de mire várjak? Mennyit?
Ittam néhány kortyot, lehet, elkapott a mámor,
Aztán ment is, ahogy jött is, eltűnt, mint a kámfor,
Némán állok megint, itt sötét van, és piszok,
Én már többé semmi mást, csak tiszta vizet iszok.
Ki is töltöm akkor, hadd folyjon a pohárba,
Pislogok még kettőt, csak szűnjön benn a lárma,
Nagy levegőt veszek, de nem jönnek a szavak,
Talán már lelkem is, mint nyelvem, éppen olyan apadt?
Vártam rá, teremjen egy utolsó esély, apró,
Hogy legyen még értelme beszélnem a holnapról,
De megkopott már elmém, monoton lett, szégyen,
Mert napról napra kántálom, szüntelen ismétlem:
Ahogy az óceán is mossa régóta a partot,
Úgy vívom én magamban az ócska belső harcot,
Pedig tudom jól, ostoba, ki széllel szemben pisil,
De maradtam, ki voltam, az utolsó, a nihil.