A nihil
Szeretnék mesélni, de miért érdekelne?
Egyedül vagyok, éppen letérdepelve...
Imádkozok talán? Úgysem mondok semmit,
Várnék még sokat, de mire várjak? Mennyit?
Ittam néhány kortyot, lehet, elkapott a mámor,
Aztán ment is, ahogy jött is, eltűnt, mint a kámfor,
Némán állok megint, itt sötét van, és piszok,
Én már többé semmi mást, csak tiszta vizet iszok.
Ki is töltöm akkor, hadd folyjon a pohárba,
Pislogok még kettőt, csak szűnjön benn a lárma,
Nagy levegőt veszek, de nem jönnek a szavak,
Talán már lelkem is, mint nyelvem, éppen olyan apadt?
Vártam rá, teremjen egy utolsó esély, apró,
Hogy legyen még értelme beszélnem a holnapról,
De megkopott már elmém, monoton lett, szégyen,
Mert napról napra kántálom, szüntelen ismétlem:
Ahogy az óceán is mossa régóta a partot,
Úgy vívom én magamban az ócska belső harcot,
Pedig tudom jól, ostoba, ki széllel szemben pisil,
De maradtam, ki voltam, az utolsó, a nihil.
2019. február
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
AmnesiaH.(szerző)2019. március 1. 10:54
Köszönöm szépen Mindenkinek az elismerő szavakat!
Helga
JohanAlexander2019. február 28. 16:46
Helga, tetszett versed!
Szívvel!
feri572019. február 28. 11:54
Csodálatosan szép önismereti versed Helga
Szívvel olvastam
Feri
attoosz2019. február 28. 10:25
Szókimondó és tárgyilagos, ami először beugrott a versed elolvasása után.
Minden sorában érezni azt az indulatot, amit a világgal szembe állít téged.De ez az én véleményem, nekem ez jött le.
Remek alkotás! Gratulálok!
attila
pfbea2019. február 28. 10:04
Nekem tetszik a versed. Ismerős a hangulat, amiben írtad.