Kis Richárd

Remény, mondd, mi lett véled?

Bánatos e szív, mi úgy gyötör,
vigaszt keresve csak fájdalomra talál,
s mily kegyetlen a sors ismét,
te boldogság, ki mindig megcsalál.

És érzem, lassan jő a vég,
már nem jönnek víg esztendők,
elporladnak szép emlékek,
minden, mi múltnak veszendők.

Szép emlék, most hol lehetsz?
Ki ragyogtál egykor égen tündökölvén,
mibe kapaszkodtam kétségbe,
mi erőt önt szüntelen belém.

Mert hittem, nekem szánta az ég,
s már nem hallok újra felőle,
csak mit szél visz messzire,
az ő hangján lágyan nevét énekelve.

Bár e remény táplál még engem,
mint száraz földet az éltető eső.
Mi lesz vélem, mondd?
Ha egyszer eljön az aszályos idő.

S érzek még magamban erőt,
tudom, tán újra látom őt.
A remény, mi sugall, hogy ott vár rám
talán valahol a hegytető fölött.

S ez a hegy, mint akadály,
úgy tornyosul majd előttem,
megmászom akár tűzön és vizén át,
még ha meg is vénül már két fáradt kezem.

Mikor e hosszú küzdelem árán
a hegytetőre érvén állok,
csak csend fogad itt otthonul,
itt már senkit sem találok.

De hol lehetsz te, kiben hittem,
hogy tán itt fent ugyanúgy várni fogsz rám.
Mi lesz így velem nélküled, mondd?
Szívem csak keserűséget inhalál.

Végül leülök e hegynek sziklás partú oldalán,
könnycseppek hullnak már gyenge kezeimre,
csak a remény volt, mi erőt adott,
de már nem támaszkodhatok semmire.

Bús tekintetem a semmibe mered,
elképzelvén, mégis itt vagyok veled,
de már csak egy gondolat, mi jár fejemben,
remény, remény, mondd, mi lett véled?