Németh Henrietta

Mindennapok

Sűrű égen ejtőzik a napsugár,
Felhő néha tarkítja csak éltemet,
Egyszer nyár, máskor február,
A teremtő teremti az őrületet.

Hova haladunk, ha nincs út már?
Zsákba gyűjtjük a szemét-lelket,
Azt hinni, egy új kezdet vár,
De csak öntik ránk a szennyet.

Nincs hús, se már jókedv otthon,
Példát mutass te is mindig,
De befásult ember-maszk sokszor,
Minden tökéletes tetőtől-talpig.

A törékeny világ hallgatag hallgat,
Elfolyva másnap hazafelé ballag.
Minden jónak benne elenyész a lelke,
Elmenne messzire, ha volna annyi kedve.

Elcsukló hangon várjuk a végítélet szavát,
Hozzánk szól, és megfesti az egész éjszakát.