Kis Richárd

Mert!

Mert hulló könnyeid, mi miattam
e megfáradt, vén tölgyet öntözik.
Majd vigaszként, lásd, tavasszal neked
hálából sok friss virág rügyezik.
Mert vágyni az őszt olyan, mint múltat siratni,
mi nem múlik bánat csak úgy magától,
míg lesz olyan, ki ezt benned még mindig élteti.
Menekülhetsz keresztül-kasul gondokon,
mint meg nem értett vándor e földön,
de a hegytetőn sem te álltál egymagadban,
hanem szomorú szívem, mi magányában összetört.
És ha annyira szerettél, mért vágytál el tőlem?
Messze-messze innen el.
Ha szép emlékek, mi fájók és megsiratnak,
mért nem temetted őket örökre el?

Mert elmehetsz messze távol, tőlem el
hogy ne halld sóhajom, mi téged emleget,
ha már puszta emlékem is gyötör,
mert fáj a gondolat, mi lesz ha tényleg szeretlek.