Szerző

Nicole Sage

Életkor: 24 év
Népszerűség: 5 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 93 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2019. szeptember 16.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers utánközlése vagy átdolgozása csak a szerző engedélyével lehetséges.

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Nicole Sage

Elfeledett

Nem emlékszem már

Nem emlékszem már egy jó ideje a hangodra.
Nem tudom, kit látok, ha rá nézek az arcodra.
Csak a külsőd maradt meg nekem, csak az.
Már nem tudnám megmondani, hogy ki vagy.

Régen, ha megkérdezte volna tőlem valaki,
Tudtam volna arra aztán ám mit mondani...
De ma már nem, és nem tudom, mit mondjak,
Ha megkérdezik, hogy mit is gondolok rólad...

Hol van az a csillogó szempár? És az a mosoly?
Ami miatt nyugodtan mondhatták rám, hogy fogoly?

Nem tudom, hogy mi történt, hogy miért felejtek.
Nem tudom, ez miért is fáj, hogy miért szenvedek.
Nem is tudom, hogy a kezem miért nyúl utánad,
Amikor a szívem és a lelkem jéghideg és gyáva...

Nem tudom, hogy mégis miért hagyott el a hangod.
Hogy a semmibe vesszen el, miért kellett hagynod?
Egyszerűen nem sikerül észben tartanom, hogyan,
De megtörtént a baj, melletted ki hiába is tartottam.

Elfelejtettem, hogy rám régen hogyan is néztél.
Megtörtént, ami beugrott, vagy csak ferde emlék?
A szomszédos ágyból reggelente engem figyeltél?
Vagy ezt csak én gondolom, és észre sem vettél?

Csak egy kócos hajú lány voltam, aki ott volt...?
Aki beszélni hozzád minden nap túl sokat tudott?
Vagy esetleg többet láttál ott és akkor? Vagy nem?
Vagy csak én gondolom, hogy jó is van bennem?

Hosszú hónapok óta már nem láttam az arcod.
Régen egyszerűen minden csak úgy beugrott.
Most mégis mintha csak idegen lennél nekem,
Pedig régen csak érted dobogott a szívem...

Egyszer, még régen sokat jelentett a neved...
De már nem akarom, hogy érintsen a kezed.
Nem akarom, hogy a hangom megremegjen,
Ha véletlenül meglát téged a két szemem...

Mert elhagytál, és nekem itt kellett maradnom.
Ahhoz is túl gyáva voltál, hogy elbúcsúzzunk.
Hagytad, hogy emiatt érjen engem a fájdalom,
Pedig jó lett volna tudni, hogy hol is tartottunk...

Reménykedtem abban, a szép időket visszahozom,
De elmúlt ez az érzés, mert már azt nem akarom,
Hogy visszajöjj, hogy velem maradj egy életre.
Már nem figyelek rád, csak a következő lépésre,

Hiszen nem emlékszem már egy ideje a hangodra.
Nem tudom, hogy kit látok, ha ránézek az arcodra.
Csak a külsőd maradt meg nekem, csak az maradt,
Így már nem tudnám megmondani, hogy ki is vagy...

Talán áldás, hogy nem emlékszem, és nem átok,
De most már tudom, hogyha rád nézek, mit látok.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Bo_Flowers2019. szeptember 16. 11:30

Úgy látom ma hosszú versekkel vagyok elbűvölve, ez egyszerűen csodálatos, és én köszönöm szépen az élményt, nagyon tetszik a versed, csak így tovább, mert van értelme foglalkozni vele!

Bo_Flowers2019. szeptember 16. 11:08

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom