Tóth-Kocsis Nikolett Alexandra

Nagyapám emlékére

Őszi szél fúj, rideg e táj.
Hiányod oly nagyon fáj.
Mondd meg nekem, nagyapa, Miért hagytál itt?
Miért hagytad itt unokád, ki az örök életben hitt.
Elmentél messzire, vissza se néztél.
Nagyapa, nem bírom nélküled, oly keveset éltél.
Nem láttad, hogy felnövök, nem látod, ki lettem.
Nem látod, hogy e rózsát most épp sírhelyedre tettem.
Hol vagy most? Nem látlak! Pedig a csillagok közt kereslek.
Nagyapám, tudd, még mindig nagyon szeretlek.
Az emlékeid kopottak, oly haloványak.
Nem tudom elfogadni, hogy téged sose látlak.
Gyere vissza, kérlek, ölelj meg újra.
Gyere vissza hozzám csak egy utolsó szóra.
17 év telt el, látod, felnőttem,
Immár dédunokádat tartom, mint anya, szerető ölben.
Jöjj, kérlek, tanítsd meg őt is a jóra,
Gyere, kérlek, vidd ki majd szánkózni a hóra.
Én várlak téged rendületlenül, de hiába teszem,
Bízok abban, hogy egyszer még fogod majd a kezem.
Sétálok a temetőben, megállok előtted, s nézem a fedlapot,
Amin az áll: Élt, szeretett és örökre itthagyott.