Szerző

Cézé

Népszerűség: 6 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 99 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2019. október 4.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers utánközlése vagy átdolgozása csak a szerző engedélyével lehetséges.

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Kedvencnek jelölték (4)

Cézé

A sors keze

Volt egy lány, egy igazi szőkevény,
szőkés haját felkapta az őszi szél.
Mosolya olyan volt, akár a napsugár,
ragyogott, mindenki szívesen nézett rá.

Egy padon ült egy férfi, cigarettát szívott,
csapzott hajába a szél belefúvott,
borostája mögött sosem mosolygott,
fehér ingén meg egy kávéfolt volt.

Ezen a keddi napon vagy talán szerda volt,
nem történt semmi olyan, ami máskor.
A lány szoknyája birkózott a széllel
a fiú pedig csak takarózna pléddel,

talán mégis szerda volt, őszi napsugár
vetette erejét, az utolsókat rúgta már,
a nő ránézett a férfira, és arra gondolt
de szarul néz ki ez a kávéfolt...

A borostás srácra rá sem nagyon nézett,
de a férfi akkor valami nagyon furcsát érzett,
önmagából felnézve meglátott egy csodát,
a lányt érezte és annak illatát.

Ha nem élnék pléd alatt, biztosan
odamennék, és talán minden fölszakad
a burok, a réteg, minden félelmem,
de a pléd inkább mégis kell nekem...

Szombaton még mindig sütött a Nap,
a lány ezért ismét szoknyás napot tart,
a férfi sem unta meg a cigarettát,
ezúttal is ingben volt, és várt

ugyanott, ahol pár napja látta a lányt,
most már nem volt kávéfolt a ruhán,
a lány szoknyája tovább harcolt a széllel,
illetve aznap már virágos volt a széle.

Sokan voltak akkor ott, talán úgy százan,
de egy pillanatra mind köddé váltak,
csak a lány volt ott, na meg a férfi,
így muszáj volt nekik egymásra nézni.

A férfi csak félénken kinézett,
a lány pedig zavarba jött éppen,
félszeg mosolya beborított mindent,
csodás volt, de tényleg: el kell hinned.

A férfi pulzusa kétszázra szökött
és arra gondolt a borostája mögött:
meghaltam vagy még élek?
Hová tűnt a sok ember? Félek...

Ahogy eltűnt, úgy újra megkerültek
az emberek a téren és elvegyültek,
a férfi még utánanézett a lánynak,
a mosolyát már nem látta, de azok a lábak...

A férfi nem értette, hogy most mi zajlott le,
a lány pedig már a bejárati ajtót kereste,
messze járt már, hiába nézett utána,
a cigijét meg kidobta a kukába.

A férfi kék inge alatt dobogó szíve
betöltötte a teret kesernyés ízzel,
eldöntötte hát, hogy holnap is
és minden nap ott várakozik.

Nem jött vasárnap, nem jött kedden sem,
de még szerdán is várta remegve,
számolta a napokat, hideg volt az ősz,
azt kérdezte magában: már sohasem jössz?

Újra szombat lett, újra süt a nap,
az éjszakák már összefolytak,
a srác csak várta és nézte a tömeget,
jöhetne már a lány, úgy ráköszönne.

A férfi tele volt kétellyel,
zárkózott és mérgezett,
a saját maga burka vette körbe,
a bánatát eddig nem feledte.

A várakozás közben ezeket levette,
az összes köpenyt, plédet elengedte.
Csak a lányra várt azon a téren,
de a lány még nem jött ezen a héten.

Azt remélte, hogy majd szombaton,
egy hete már ezt a padot koptatom,
gondolta a férfi, de a lány nem járt arra,
a férfi szívét az összes kétely marta:

levettem az összes fájdalmam
csak azért, hogy újra láthassam,
hogy újra mosolyogjon felém,
és végre meglássam a szemét.

Mint egy villámcsapás, úgy ütötték meg
a férfi szívét a kellemes érzések,
még nem látta, de valahogy érezte,
hogy a lány újra ott van a téren, de

először csak az illata ütötte meg,
aztán felugrott és gyorsan szétnézett,
az első ember, akit akkor észrevett,
csak a hosszú hajú lány lehetett.

Megint ugyanaz történt, mint múltkor,
az emberek eltűntek, csak egy szúnyog
zümmögött valahol a fagyizó körül,
aztán az is eltűnt az élők közül.

Csak ketten maradtan a téren: ő és a lány,
férfi szíve most már fel s alá rohangált,
még nem ismerte, csak kétszer látta,
mégis kővé merevedve várta.

A lány most is nagyon gyönyörű volt,
a csávón meg legalább nem volt kávéfolt,
ismét ing volt rajta úgy, mint akkor,
amikor először meglátta a padon.

A srácnak már fel sem tűnt az,
hogy az emberek eltűntek onnan,
csak a lányra nézett, érezte az illatot,
és tudta már, hogy mit kapott.

Talán az utolsó esélyt arra, hogy
kiszedhesse a régi varratot,
mellyel a saját szívét varrta össze,
hogy az odautat senki se keresse,

a férfi egyáltalán nem értette magát,
"mi lehet ez, amit ez a lány kivált?
Kétszer láttam, de napok óta várok,
hogy újra lássam, csak erre vágyok."

Egy hét alatt nem változott a lány,
a mosolya még mindig olyan más,
ilyet még nem látott, de tényleg nem,
ettől valami elindult a szívében.

A férfi egy hete a padon ülve várta,
nem gondolt másra, csak a lány mosolyára,
de arra azóta sem jött még rá,
hogy mit mond neki, ha újra látná.

Itt volt az alkalom, ketten a téren,
a férfinek szüksége volt az erejére,
nem szívott cigit, tiszta volt az inge,
a lányhoz hamar odasietve

annyit kérdett: ugye, látod?
Hová tűntek a polgárok?
A srácnak közben a torkában
volt a szíve és az orrában

a lány finom illata, mit úgy várt,
és végre meglátta azt is már,
hogy milyen színe van a szemének,
és milyen lesz neki, ha cserélnek.

Egymásra meredt a két tengerkék szem,
egyik sem látott még soha ilyen szépet,
a lány ismét zavarba jött és így szólt:
én sem látom az embereket most,

pedig az előbb még itt voltak, láttam őket,
az előbb köszöntem egy biztonsági őrnek,
ő sincs már sehol, csak ketten maradtunk,
nem ugyanilyen volt a legutóbbi kalandunk?

Akkor is eltűnt mindenki a közelből,
csak te ültél itt, meg a füstfelhőd.
Miért vagy azóta itt? Tetszik ez a tér?
Már harmadszor látlak errefelé...

A férfi csak nézett előre meredten
tényleg már az elsőnél is észrevette?
Akkor a kávéfoltos ingben is látta?
Mikor is volt ez? Vasárnap?

Nem a teret szeretem, inkább hagyjuk,
válaszolt a férfi, s a pulzusa lassult,
inkább azt mondd meg, hogy merre mész,
ha már teljesen kiürült ez a rész...

A lány talán önmagát is meglepve,
a férfi tengerkék szemébe meredve
egy pillanatra nem tudott választ adni,
majd kibökte: megyek átutazni

a fél várost, mert otthon nincs dolgom,
utazás közben pedig gondolkodom,
te mit csinálsz erre? Talán valakire vársz?
De nincs itt senki, csak egy-két üres ház,

gyereknek bátor, férfinak gyenge,
de most átlépett a másik térfélre,
a padon várt, nem volt más dolga,
elkísérhetlek én is? - suttogva mondta.

A nő újra meglepődött saját magán,
a farkasszem után pedig a válaszán:
gyere, persze, menjünk együtt,
hogy ezt a részt is felfedezzük.

Elindultak ketten a buszmegálló felé,
csak ők voltak a Föld kerekén,
a srác elővett egy cigarettát,
és megkínálta vele a lányt.

Ő elfogadta, ezzel ismét meglepte magát,
hiszen egyébként nem szereti a dohányt,
de ez most egy olyan pillanat volt,
ami valahogy mindenen áthatolt.

Leültek egy padra és várták a buszt,
ami - ők sem tudják, hova - elfuvaroz,
felültek rá, és elindultak messze
a következő megállóba, a végtelenbe.

Negyvenhat perc, ennyi volt az út,
leszálltak és bementek egy kiskapun,
egy tó mellett voltak, üres volt a környék,
csak a férfi és a nő és a szívük jött még.

De bolond vagyok, még be sem mutatkoztam,
a kezét nyújtva halkan a saját nevét mondta,
a nő is megfogta a férfi kezét,
majd ő is elárulta a saját nevét.

Egy pillanatra kéz a kézben voltak,
a férfi szíve akkor majdnem felrobbant,
a lány sem érzett még soha ilyesmit,
és idejük sem volt megijedni.

Már órák óta a tó partján ültek,
a mosolyfelhők köréjük gyűltek,
beszéltek mindenről, ami érdekes,
csak önmagukról nem, mert a félelmek

ugyan már nem voltak, de
valahol legbelül, ott mélyen
még mindig gátolták ezt,
pedig nem tudták, mi lesz.

A férfi aztán egyszer azt mondta,
gyönyörű a szemed, hasonlít a Holdra,
olyan szép kék, mint a tenger,
egyszerűen elvesztem benne.

A sápadt, szőke lány elpirult,
már a Nap is elcsitult,
közösen várt rájuk az éj,
hiszen a nappal már véget ért.

Észre sem vették, hogy már ennyi az idő,
az egymásba feledkezés édes, mint a likőr,
egyszerre felocsúdva arra gondoltak,
eljött az ideje a hazaútnak.

Persze hajnalban már busz nem jár,
így útjuknak választották a sétát,
ezzel még maradt idő egymásra,
hogy beleszeressenek egymásba.

Egy órás volt a hazaút, de boldogan
tették meg ők ketten, és a gondokat
már az út elején betették egy dobozba
és otthagyták az egészet a homokba`.

Visszaértek a térre, ahonnan indultak,
a búcsúzás fájt, de arra gondoltak,
hogy majd holnap újra megteszik az utat,
immár gondok, plédek nélküli a tudat.

Holnap reggel kilenc, mi így négyen?
ezt kérdezte a férfi remélve,
hogy a lány arcáról leolvassa a választ,
és igen nélkül igent mond majd, bárcsak

a lány haja ismét beleért az arcába,
a férfi keze pedig a lány hajába,
egy mozdulattal elhúzta onnan azt,
és a választ adott a női arc.

A férfi és a nő elindultak haza,
búcsú nem volt, nem volt szabad,
csak mosolyogva könnyen sétáltak,
de egy pillanatra mindketten megálltak.

Újra egymásra néztek száz méterről,
a nő mosolygott, és egy képernyőn
látta már, hogy reggel öt óra járja,
örömét halkan szétkiabálja.

Mindketten otthon az ágyban
arra gondoltak a magányban,
hogy holnap, azaz ma újra,
a férfi a füstöt újra ráfújja.

Reggel volt, mindketten készültek,
illat, smink, a lány csak fésülte
a hosszú, szőke, aranyló haját,
és elfelejtette minden baját.

A férfi is tipródott, mit vegyen fel,
kinézett, az időjárást figyelte,
a kardigánt az inge fölé húzta,
remélte, hogy sütni fog ma újra.

Ismét a téren találkoztak,
aztán ismét egy buszra szálltak,
ugyanaz a tó volt a végcél,
ugyanúgy hatott a kékség.

Kék volt a két ragyogó szempár,
kék volt a víz is most már,
kék volt a lány blúzának gombja,
de szép kék minden - mondta

a férfi, és sóhajtott, majd a kezét
a lány aranyló hajához emelvén
beletúrt abba úgy félszegen,
a lány ettől meg úgy érezte, részegebb,

mint bármikor volt, mert élvezte,
pedig józan volt, csak szétesett
a tartása, és átadta magát,
a pillanat aranyló illatát

érezte legbelül, és csak arra várt,
hogy mi lesz a következő pillantás,
a férfi keze a lány hajában maradt,
majd végül a keze az arcára szaladt.

Megsimogatta, mint még soha senkit,
a lányból sem váltott ki senki még ennyit,
egymásra meredt a két tengerkék szempár,
a szívük akkor egymáshoz alliterált.

Pillangók ezrei voltak a gyomrában,
mindkettőjük szíve a torkában,
bal kéz a hajban, jobbal a nő felé nyúl,
a férfi keze a nő keze felé húz,

tétován megáll a kéz egy pillanatra,
aztán utána a nő kezére rakja,
a nő keze is öntudatlanul mozdul,
végre kéz a kézben, a gyomor megkordul.

Erre vártak ketten, de nem vallották be,
nem egymásnak, még maguknak sem,
most végre úgy néznek ki, mint egy pár,
mindkettőjük szíve csak úgy kalapál.

Mindketten tudták, hogy mi jön utána,
a férfi rátette a kezét a lány arcára,
mély levegőt vett, elszánta magát,
közelebb hajolt, de ott senkit sem talált.

A lány felugrott a padról, és sírva,
félszegen a következőt mondta:
ne haragudj, de nekem még nem megy,
rengeteg érzés kavarog még bennem.

A férfi a csók helyett csak újabb sebet kapott,
lelkét mintha szétmarcangolták az állatok,
a nő megfordult és elindult haza,
a srácot pedig a gyötrelmek hada

marja szét, most mit tegyen,
gyorsan a lány után menjen?
Vagy hagyja szépen elballagni?
És a maga démonjait hallgatni?

A férfi ottmaradt egyedül,
csend van, a nád sem rezdül,
egyedül maradt a világban,
a szívét kidobta egy kukába.

Egy héttel később még mindig
a tó partján üldögél, és bízik
abban, hogy a lány visszatér,
és hogy minden újra kék

lesz, mint egy héttel ezelőtt,
mikor utoljára látta őt,
mikor a gyomrában pillangók voltak,
most meg a fülébe démonok szólnak.

Már eltelt egy hónap is, mikor
a srác hazament, és bizony,
újra felvette a plédjeit
és megfontolta a lépteit.

Ennyi volt tényleg? - kérdezte magában,
velem tényleg egyedül a magány van?
Várjak még rá, hátha eljön?
Vagy csak szó nélkül ellök?

Egyre hidegebb volt már az ősz,
a kukoricásban sem járt már csősz,
az emberek már kabátban jártak,
a férfi pedig magába zárva

gondolt minden nap a lányra,
hogy vajon milyen ízű a szája?
Hogy miért kellett levetnie
a plédeket, és aztán eltennie,

maradt volna nyugton otthon,
most nem fájna a szíve folyton,
minek ment ki arra a rohadt térre?
És miért nézett be a lány szemébe?

Így marcangolta magát egész télig,
hogy télen aztán gondolja végig
az egész történetet önmagában,
hogy mi volt a hiba a párban.

Karácsony előtt aztán már
a meglévő sötét, fekete raktár,
aminek a szívét hívta ő,
még sötétebb felhő

lepte be, és fogta át,
átszőtte az egész agyát,
a feketénél is feketébb lett
ez az egész "én" történet.

Újra egyedül kereste az égőket,
aztán megtalálta, de széttörte,
nem akart még egy karácsonyt
egyedül tölteni, hogy magányos.

Megvan a fa, még mindig zöld,
hogyan kerül a csúcsdísz föl?
Ezt az égősort meg hová rakjam?
Ajándékok? Arra nem gondoltam.

Hiszen kinek, egymagam élek,
magamnak meg inkább egy élet,
ami a legnagyobb ajándék lenne,
de az fennmaradt a fellegekben.

Egyedül volt szenteste,
egyedül volt remegve,
karácsonykor is egyedül,
a lelke sem menekül.

Elmúlt a tél, majd eljött a tavasz,
vele együtt halkult a panasz,
a srác még mindig magányban,
de már van jóban önmagával.

Tavasszal aztán újra kiment a térre,
nem azért, csak arra volt dolga éppen,
most csak azért sem gyújtott rá a padnál,
főleg, mert azt tönkretette valami vandál.

A pad már nem volt ott, de
a téren újra voltak emberek,
köztük egy félhosszú szőke,
ugyanott volt a mosolygödre.

Ó volt az, ez nem is kérdés,
a srácot elöntötte egy érzés,
nem látta a lányt úgy rendesen,
de a szíve a torkában repdesett.

A szeme nem látta, de a szíve
azt sugallta, hogy íme:
ott a lány, akiért mindent
ledobtál úgy itt bent.

Akiért elhagytad azt a plédet,
akivel közösen láttad a kéket,
akivel a tó partján ültél,
akitől kissé megrémültél.

Odamenjek? Vagy csak nézzem?
A lány olyan szép, mint régen,
vagyis inkább pár hónappal ezelőtt,
amikor utoljára láttam őt

A kérdés egyszerre választ kapott,
hiszen a lány tekintete odacsapott,
ahol a férfi állt, a korábbi pad helyére,
furcsa érzést látott a lány szemében.

A téren már megint senki nem volt,
néma csend lett hirtelen, senki sem szólt.
Ismét ketten maradtak magukkal,
de mintha baj lett volna a hangjukkal.

Egyikőjük sem szólt egy szót sem,
csak arra gondoltak, ez most hogy lett,
hogy újra ketten azon a téren,
hogy ismét találkoztak végre.

Ne haragudj, hogy elrohantam,
tele voltam gondolattal -
törte meg a lány a csendet,
miután elteltek a néma percek.

Egész télen arra gondoltam,
arra a napra, mikor boldogan
ültünk mi ketten a kékségben,
de ott is győzött a félelmem.

Ha újratehetném, hagynám,
hogy a kezedet tedd rám,
én azóta is kereslek téged,
hogy elárulhassam végre.

A férfi még meg sem szólalt,
a lány pedig egy óriási sóhajt
nyögött a mondókája után
és csak pislogott bután.

A férfi szíve felgyulladt,
hisz úgy várta e szavakat,
annyira akarta, hogy ismét
láthassa a lány kék színét.

Gyere, menjünk el újra -
a nő a férfihez bújva
mondta, és elindultak ketten,
rögtön a buszmegállónál teremtek.

A férfi még mindig nem szólt,
a lány pedig csak karattyolt,
hogy egyedül a karácsonyt,
meg hogy úgy hiányzott...

Már a tónál voltak, amikor
a férfi egy jó nagy kavicsot
bedobott a vízbe, s az csobbant,
akkor aztán meg is szólalt

Tényleg örülök, hogy újra látlak
már búcsút inthetek a magánynak?
Most már nem fogsz elszaladni?
Nem fog a sebem felszakadni?

A lány nem válaszolt, de látszott,
a válasz a lány arcáról kiáltott,
és visszaültek oda a tópartra
ahonnan a kín a lányt elmarta,

de most ugyanonnan folytatták,
ahol ősszel abbahagyták,
ugyanúgy mosolyogva beszéltek,
ugyanúgy füstben, reményben.

A férfi tényleg elhitte azt,
hogy a lány ezúttal itt marad,
a lány is tudta, hogy ez az esély,
hogy ő írhassa azt a mesét

saját magáról, és persze róla,
a srácról, akinek kávéfoltja
volt az ingén, és dohányzott,
borostája mögött csodás volt.

Észre sem vették, de valahogy újra
ismételten kéz a kézben voltak,
és amikor ráeszméltek erre,
együtt mosolyogtak a tengerre

vagy tóra, de mindegy volt,
a kékség mindent áthatolt,
kék volt a szempár, kék a tó is,
újra kék volt az inggomb is,

kék volt a lány fülbevalója,
de kék lett a cipőjének az orra
meg a hajcsatja is kék,
bár arra már nem volt szükség,

apró szél volt, de arra épp elég,
hogy a lány haját fújdogálja épp,
a férfi alig bírja ki, hogy ne nyúljon
a lány hajához, mint egy húrhoz.

Úgy óvatosan, csak úgy féltően,
mint mikor a bőr kék-zöld lesz,
látszik a lányon, hogy imádná,
ha a férfi a haját megsimogatná,

még jó, hogy összesen két kéz van,
így a másik maradhat a lányéban,
a ballal a lány kezét fogja,
jobbal meg a hajat simítja.

Ugyanúgy néztek ki, mint fél éve,
amikor először hatottak egymás szívére,
most is vibrált körülöttük az éter,
és most is megállt egy percre az élet.

Egy percre vagy talán egy napra,
együtt rezdültek, közös dallam
járta át a szívüket, pedig nem
járt arra igazából senki sem,

csak kettőjüké volt a tó
nem volt lángosos autó,
volt viszont naplemente,
az egész tavat befedte.

Így feledkeztek egymásba,
a kéz még a lány hajába`,
együtt nézték a vörös Napot,
ahogy épp aludni tartott.

A naplemente legszebb részénél
a férfi úgy érezte, hogy újra él,
és ezért türelmesen, lassan
a kezét arrébb csúsztatta.

A hajáról a lány arcára tette,
a pulzusa úgy százhetven,
ilyen finomat még nem érzett,
a lány bőre egy aranyhegy.

Olyan finom, puha, vonzó,
erre így tényleg nincsen szó,
csak simogatta és élvezte,
elment így vagy két perce.

A lánynak sem volt ellenére ez,
elég rég simogatták már meg,
főleg így, ilyen óvón, áhítattal,
mintha megitatták volna bájitallal.

A férfi aztán rászánja magát,
emlékszik, legutóbb hogy járt,
de most, hogy már újra életben,
miért ne próbálná még egyszer?

Levegőt vesz, aztán mozdul,
hallani, ahogy a szív nyikordul,
a lány is tudja, hogy most az jön,
hiszen így írja a nagykönyv.

A férfi tenyere a lány arcán
lezárhatta végre az ő harcát,
odahajolt, és elcsattant az első,
közben meg tűzijáték-felhő

volt mindkettőjük gyomrában,
egyszerűen, mintha bombákat
robbantottak volna a szívben,
csak pompáztak aranyszínben.

A lány keze a borostát húzta,
vagyis inkább cirógatta,
az első csók után jött a második,
csókolóztak vagy fél háromig.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Metta2019. október 10. 09:24

elgondolkodtató,nagyon szépen megírt alkotás!
Szívvel,szeretettel!
Margit

ceze(szerző)2019. október 6. 22:24

@SargaNarcisz: Köszönöm szépen, hogy egyáltalán végigolvastad. :)

SargaNarcisz2019. október 5. 09:26

Érdekes ballada, szépen fenntartja a figyelmet, ahogy gördül előre a történet. Finom, őszinte érzésekkel mutatja meg mai elmagányosodott korunk mégis-igényét a kapcsolódásra, a félelmeinket, és hogy azok legyőzhetők - ha van egy kölcsönös szándék.
Szívvel olvastam versedet Nárcisz

feri572019. október 4. 19:02

Remek, nagyon szép alkotás
Szívvel gratulálok
Feri

Zsuzsa03022019. október 4. 18:07

Elgondolkodtató versedhez szeretettel, szívvel gratulálok. Kellemes estét kívánok: Zsuzsa

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom