Szabó Andrea

Az angyal

Távoli célok romjain,
taposva az élet gondjain,
törött lélekcserepeken,
szívbe fulladt énekeken
még egyre vár egy angyal.
Mély, fáradt sóhajjal,
csillogó szemmel néz fel,
de nem múlik az éjjel.

Várni! Még mindig várni,
mélybe vesző utakon járni
örökkön-örökké nem lehet!
Hajnal, ó nyújtsd kezed!
Nézz fehér arcamra,
törött, vérző szárnyamra,
éltess a reménnyel,
hogy elmúlik majd az éjjel.

Csalfa szél zúg, vár az angyal.
Nem jön még a fényes hajnal.
De imádkozik, hívja egyre,
töretlenül bízik benne.
Minden oly mozdulatlan,
minden kihalt, hangtalan,
csak imája száll a széllel:
- Múlj el végre sötét éjjel!

Vár az angyal, múlnak az évek,
arcán fagyott könnyek égnek,
melyek lassan, de hullanak,
s az imák belefulladnak.
Vár az angyal mocsokban fekve,
de a hit lángja ott él benne
mindig, kiolthatatlanul,
akkor is, ha a sötét az úr.

Van egy hely, hol az idő áll.
Egy szívben, mely hisz és vár
dacolva a léttelen léttel,
s pirkad a hajnal, múlik az éjjel.