Réz Lili

Utolsó 100

150 méter.
100 méter.
50 méter.
És újra itt az üresség, a hideg kéz, a hiány mellettem.
Nem vagy itt.

Unalmas, rossz, kiszámítható, kedvenc romantikus.
Unalmas, mert legszívesebben órákat zengenék.
Rossz, mert ez nem egy film.
Kiszámítható, mert szeretlek.
Kedvenc, mert velem vagy.

Kedvenc, mert ha lehetne, minden nap melletted kelnék.
Nem a két szép szemedért.
Nem azért, mert téged dobott a gép.
Azért a rengeteg szösszenetért.
A rengeteg átsírt és átnevetett éjszakáért.
Azért, mert te nemcsak megpróbálsz betakarni a csillagokkal.
Melletted nyugodtan alszom a Holddal, a Nappal és a millió csillaggal egy ég alatt.
Azt hiszem, azért, mert érted mosolygós manóvá válok a reggeli morcos törpe helyett.
Ezért ez a kedvenc filmem.

Mert téged érdekel minden gondolatom.
(Oké, ennyire ne legyünk romantikusak.
Majdnem az összes.)

Mit jelentenek számomra az utolsó lépések?
Az utolsó 100 méterem valahogy maga a Nagygöncöl.
Mert te az otthonhoz tartozol.
És egy elveszett városban is minden út hozzád vezet.
Minden mérges hömpölygő patak hozzád érkezik.
Minden éjjeli bagoly velünk utazik az utolsó 150-en.

150.
100.
50.
És már látom a zsebre tett alakod.
Nekem az utolsó 100 Te vagy.