Fazekas Balázs

Eső

Míg gyermek voltam, az esőt csodáltam,
Emlékszem, tátott szájjal az ablak előtt álltam,
Néztem a cseppeket futni az üvegen,
Izgatottan nyomtam neki én is apró kezem,
S hittem abban, hogy a cseppek boldogak,
S játszadozva versenyt futnak, mihez nem kellenek szavak...

Majd nagyobb lettem, s változott a kép,
Még mindig úgy láttam, hogy az eső szép,
Azt gondoltam, a cseppek angyalkönnyek,
S ha hibát vétünk, vagy a dolgok nem jól mennek,
Szárnyas szentek szórják a sok esővizet,
Hogy lemossák lelkünket, százat, ezret, tízet...

De az idő tovább szárnyalt fölöttem,
Egy ifjú felnőtt arcát magamra öltöttem,
A jótékony könnyek fájdalmassá váltak,
Kínlódtak a cseppek, melyek alászálltak...
A világ siratta ezernyi hibánkat,
S mennydörgő haraggal zárta össze szánkat...

S most, ha kinézek, megint csak mást látok,
Kedves esőcseppek, emlékekké váltok,
Mikor vihar idején a szobában játszottunk,
Mikor az eső elől egy kapuba futottunk,
S minden cseppben már egy olyan arcot látok,
Mellyel azt hittem egykor, hogy örök búcsút váltok.