Poloznik Dávid

Hűvös Hűség

Járnék én más vidéken,
De ott sem volna könnyebb,
A szívem súlya
Mindenhol szárba szökken.

Vihetem én erre-arra,
A végtelen sztyeppére
Vagy a fagyott tajgára,
Sehol nincs már menedéke.

De azért mégse,
Volna itt egy hely,
S nem máshol a világon,
Egy gyönyörű hely.

Az idő rohan mellettem,
Fellök, mint reggeli késő,
Igyekszik, majd tolakszik,
Nincsen elé lépő.

Magába vesz a múló táj,
Bíbor színű ege hideg,
A kopaszodó ősz magában áll,
De szép mindenkinek!

Régi, lehullott szerelmek,
Koszosan elmúlt lelkek,
Fáradt érzések,
Alkonyati reszketések.

Hol jár most a nyár?
Hisz rég halott már,
Merre szórja vágyát,
Hol adja szerelmesek vágyát?

Itt nincsen már jele,
Nem maradt senkije,
Most szeles ősz van,
Nekem csak Ő van.

Szeretlek, te ősz!
Hozd el te nekem!
Kit vár szívem, lelkem.
Ki nélkül Nap sincsen.

E fagyos évszak lesz szerelmünk,
Fagyottan, reszketve ér össze életünk,
S nem olvad meg többé,
Csak a fagy húz minket összébb...