Utak
Hiába van minden,
ha egyedül fekszem
és mindig egyedül
kell reggel felkelnem.
Csepp reményem sincs már,
hogy majd változást hozzon
a későbbi idő.
De lassan megszokom.
Pedig hiányzik
a halk szuszogása,
s arcának kipirult,
bájos sugárzása.
De hiábavaló
bármi harc érette,
ha az együttlétet
ő csak ígérgette.
Ha enyém nem lehet,
hiába a könnyek,
a hosszú sóhajok,
mik lelkemből törnek,
Utunk volt, hogy szétvált
vagy néha összeért.
Együtt végigmenni
nem tudunk már ezért.
Vágyom én, hogy legyen
egy kéz, mi simogat.
Mert átveszi a bús
lelkem az uralmat.
És ha az megteszi,
én csak addig élek.
A porból, mi lettem,
oda visszatérek.
2019. november 23.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
nyugi1(szerző)2019. december 12. 09:49
@molnarne: @John-Bordas: @feri57: @CD57.sz: @kicsikincsem: @Kicsikinga: Köszönöm mindnyájatoknak!
Kicsikinga2019. december 11. 15:24
Nagyon jó vers.
kicsikincsem2019. december 10. 11:34
Remek vers, szívvel gratulálok.
Ilona
CD57.sz2019. december 10. 11:03
Mély érzelmekkel teli soraidat szeretettel olvastam. Megérintettek, elgondolkodtattak soraid. Gratulálok remek versedhez, szívvel olvastalak: Klári
feri572019. december 10. 10:08
Gyönyörű alkotásod megfogott Márton nagyon tetszik
Szívvel gratulálok
Márton.Nagy szeretettel várlak én is az új versemnél
Tisztelettel
Feri
John-Bordas2019. december 9. 21:43
Szivvel és egyetértéssel olvastam szép versedet,ölel János
molnarne2019. december 9. 21:30
Gyönyörűen megírt versedhez szívem hagyom szeretettel gratulálok:ICA