Horváth Ádám (Adamovics)

Dermesztő gondolatok

Fázom. Jégszívem egész testem áthatja,
Örök reszketésben, vacogásban tartva.
Oly távol a melegség, semmi napsugár,
Csak viharos szél, mely mindent összekuszál.

Félek. Kétségek között élem napjaim,
Mikor hullanak szét végleg darabjaim,
S fogy el minden erőm a múló reménnyel,
Hogy halálos sebet kaphatok tenyérrel.

Élek. Még lélegzem, de már nem számítok,
Olyan vagyok, mint a született mártírok,
Valami vár még rám, amit nem akarok,
Ha közben meg lelkileg halálra fagyok.

Érzek. Legfőképp a szívemben fájdalmat,
Gyógyíthatatlan sebet, örök bántalmat,
Pedig egy csepp véremnek se kellett folyni,
Mégse tudom szenvedésem eltitkolni.

Égek. Arcom már vörös lett a pokoltól,
Összezuhanok már az első pofontól,
Ha volt előtte ezer végzetes ütés,
Sorsom utolér, nincsen már menekülés.