Lebán Csenge

Egy égbolt alatt

Voltam én már padlón bántva, félrerakva,
S volt, hogy felemeltek az égbe, magasra.
Küzdöttem már egyedül, szemben mindenkivel,
Nem bíztam és nem beszéltem akkortájt senkivel.
Hallottam a csendet, eljött minden éjjel,
Szívemben a bánat s harag terjedt széjjel.
Láttam a kezeket felettem suhanni,
Nem állították meg lelkemet zuhanni.
Csak hullott egyre mélyre, le a sötétségbe,
Nem tudott belekapaszkodni az öröm peremébe.
Nagyot koppant alul, fájdalmasan jajdult,
Ki látta, annak szíve kissé belesajdult.
Hűvös és zord hely volt, sötét, mint egy erdő,
Hol a kétségbeesés egyre csak növekvő.
Bolyongott a lelkem egyedül sokáig,
Mígnem elért végre egészen odáig,
Hol egy lépcső meredeken vezetett felfelé,
Rá volt írva, a boldogság mindegyik emberé.
Bánatos emberek, patakokban könnyek,
A lépcsőn, ahogy én is, mind felfelé jöttek.
Lezuhantak ők is a bánatnak árkába,
A félelem és emésztő düh szorító markába.
Láttam a szemükben, vége minden szépnek,
S térdeik remegtek, nehézkesen léptek.
De mindnek szívében még a remény lapult,
S egyre feljebb érve jobban kiszabadult.
Felfelé lépdelve magam is rájöttem,
Sokan vannak előttem és sokan még mögöttem.
Kitartóan kell, hogy küzdjünk a végsőkig,
Mígnem elérünk az utolsó lépcsőkig.
Eltűnt a sötétség, s megjelennek fények,
Mind, akik ezt látják, többé már nem félnek.
Mert a fehér fénynek a neve boldogság,
S nem hagyjuk már többé, hogy tőlünk ellopják.
Bármi történjék is, mi soha nem félünk,
Mert egyazon földön egy égboltot nézünk.