Kántor Csenge Virág

Kincsőhöz

Egy kebelbarátság margójára

Sodródtam az árral az élet nagy tengerén.
Csak lebegtem, és nem tudtam, ki is vagyok én.
Hatalmas örvények lerántani készültek.
Gyönyörű, vad madarak fölöttem repültek.

Ott fent nem törődtek vele: szívem haldokol,
S rám itt a sötét mélyben vár ezer pokol.
Némán repültek az égen, majd tovaszálltak.
Eltűntek végleg, mint akik sohasem láttak.

A hideg hullámok egyre nagyobbra csaptak,
De egy-egy pillanatra még a felszínen hagytak.
Reményt ébresztve bennem: talán van még menekvés!
Ám ez csak ábránd volt. Kegyetlen ígérgetés.

Egy óriási óceánban fuldokoltam.
Csak egy kiutat kerestem, de nem találtam.
Nagy levegőt vettem, azt hittem, utoljára.
De valaki visszarántott a csónakjára.

Ha nem jössz akkor, rám egy óceán borulna,
S örökre habjának játéka lettem volna.
Kihoztál a sötétségből, vissza a fényre.
Soha többet nem volt szükségem segítségre.

Attól kezdve együtt szeltük a hullámokat,
Hadba szálltunk s legyőztük a viharokat.
Úgy szerettük egymást, akárcsak a testvérek.
Elválaszthatatlanok voltunk, szép emlékek!

Sok-sok éven át hajóztunk mi együtt.
Tengernyi sok tündöklő nap volt már mögöttünk.
De hát az életben semmi sem tart örökké.
Eljött a nap, mikor a mi utunk is megtörék.

Zátonyra futott csónakunk egy sziget partján.
Törés keletkezett barátságunk fonalán.
Először történt meg: másfelé húzott szívünk,
A sors úgy hozta, külön utakra kell lépnünk.

Te úgy döntöttél, maradsz a béke szigetén,
Én pedig folytatom utam a lét tengerén.
Egyedül szeltem ezután a hullámokat,
Kimentettem a zord vízből új barátokat.

De sosem feledtem azt, ki engem megmentett.
Nem szerettem senkit úgy, mint a testvéremet.
Te mutattad meg nekem, hogy ki is vagyok én.
Te voltál az, ki nem hagyott a víz fenekén.

Reméltem, meglelem még azt a kis szigetet.
És te ott fogsz várni rám, ha eljő a kikelet!