Márta István

Sosem látott apámnak

Általad, apám, hát megszülettem,
Sajnos, így megbélyegzett lettem.
Nekem a sors babért nem termett,
Viselem azóta a rám kirótt terhet.

Nélküled csak anyámmal éltünk,
Minden bajtól mi nagyon féltünk.
Így, tudod, anyám egyedül nevelt,
És néha velem a pohár is betelt.

Hajtott a véred, meg a szabad élet,
Házasságodnak így vetettél véget.
Mi lesz a fiaddal, arra nem gondoltál,
Elmentél, és minket hátra hagytál.

De felnőttem azért nélküled, apám,
Helyetted lett egy igaz mostohám.
Ha rossz voltam, rám sosem vágott,
Felnőttem, és az utamra bocsátott.

Hálásnak ezért neki kell lennem,
Kit szerettem, régen eltemettem.
És azóta már az anyám is elment,
Egyedül maradtam, viselve a terhet.

Nem tudom, élsz-e még valahol,
Olyan helyen, hol a kutya csahol.
S gondolsz-e az elhagyott fiadra,
Nem gondoltál Te, csak magadra.