Baranyi András

Születésnapra

I. Elégia

Mint oly gyönge levélkék élnek az ág menedékén,
Pont ugyanúgy élünk lombkoronájuk alatt.
Szép kikeletkor tarka virágokkal jelenünk meg,
Díszbe borulva köszönt minket ezernyi varázs.
Nyáron lágy szellőkkel együtt úszunk a magasban,
S napsugarak ragyogó fénye körül lebegünk.
Oh, de lehet több száz igaz emlékünk gyönyörűség,
Hogyha az ősz mindent bús nyomorába taszít.
Elkorhasztja kevés nyugtunk bosszús csapatával,
Nincs, aki árnya elől menteni tudja magát;
Tőle lepusztult lesz télvíz idején a szegény táj,
Áldott, szent humuszán tőle lesz ördögi hó.
Télen bezzeg várja hazánk kifakult kacagásunk,
S jókora távolból nyújtja nekünk tenyerét.
Aztán újra tavaszként száll szeretet legelőnkre,
Lantjával muzsikál balzsamos illatokért;
Feltámasztja világunk már feledett mulatását,
Hangzavarában a vén fákra virágot akaszt;
Bennük vézna mivoltunk műve pedig kiegészül,
Majd újjászületünk mind csodaszirmaikon.
Színeiből dús nyár terem, abból őszi veszély nő,
S később féktelenül futva megy útja tovább.
Drága szerelmem, földi növények legcsinosabbja,
Kettőnknek bonyolult sorsot adott Kronidész!
Míg a korunkbeliek nyarukat szabadon finomítják,
Éltes eszünknek elég munka figyelni amazt;
S míg öregemberek ősztől térnek örök nyugovóra,
Mégis gyermetegen játszadozók maradunk.
Röpke időnk van húscafatunkban boldogan élni,
Ámde ladikját túl messzire küldte Kharón.