Untouchable

Éjszakai szösszenet

Úgy írnék én szöveget, verset,
De nem segítenek a szavak nekem.
Nehéz formába önteni,
Úgy igazán az érzést átadni.

Utoljára férfinak költöttem,
Azt hittem, hogy a nagybetűsnek.
Ahah, ó, én, naiv kislány, összetörtem,
De így csinált az élet nőt belőlem.

Felemel a lét, magához édesget,
Majd a padlón térsz fuldokolva észhez.
De felállsz, és újra akarod
Az érzést, ami mindent letarol.

Jön a sok férfi, üresség, fájdalom...
Sok kéj, keresés, egyre több alkalom.
Nem lesz jobb, beleunsz, megutálod,
Tükörbe nézve magad leokádod.

Nem segítenek az izmos testek,
Nem segítenek az imádó szemek.
Az összes csak hús és vér,
Hiába, hisz nem akarod a lelkét.

De a szem egyszer csak felnyílik...
Tekerek is gyorsan egy kemény cigit.
A tudat meghasad,
Elmerülök a gondolatban.

Nem számít, ami elmúlt,
A sok hiba, ami visszahúz.
Elcseszett életek, mik elkísértek
Rövid ideig, csak tanítani jöttek.

És én szívtam magamba a tudást,
Mint örömlány a kuncsaftját.
Utólag már minden tiszta,  
Nem vagyok már hiszékeny cafka.

Önző életek, fájdalmas emlékek,
Nehéz sorsú, megkínzott gyermekek.
Utólag már mindenkit megértek,
Csak próbáljuk élni a kicseszett életet.

Nevelt a fájdalom, a nevetés,
A szerelem, a mámor és a szenvedés,
A magány és a kínzó kérdések,
A félelem volt a legfőbb mesterem.

Mert nem félek én már semmitől,
Megtaláltam, ami épít, és nem öl.
Én egyenes gerinccel megyek tovább,
Te pedig cipeld csak az önzés súlyát.