Horváth Ádám (Adamovics)

Totál magány

Szemem ráncos, hajam hullik,
Hangom néha összecsuklik,
Testem, mint a nyárfalevél,
Csak épp senki hozzám se ér.

Aki mégis, inkább ölne,
Vagy a hatalomra törne,
Ahol szív csak a vágytól ver,
Ahol az ember könnyen mer.

Eltűnt vágyak, kialudt tűz,
A céltalan örökké szűz,
Szorító görcse fojtogat,
Nem rejt el sötét foltokat.

Minden, ami szép, csak álom,
Minden tettemet megbánom,
De nem térhetek már vissza,
Szám csak bűnök levét issza.

Az egyetlen társ a magány,
Soha nem szeret az a lány,
Akiért én élek-halok,
Mindig csak kosarat kapok.

Szívem darabokra törve,
Elátkozva, meggyötörve,
Mint az érintetlen kezem,
Mert sosem lesz senki velem.