Dér István ISI

Hazajönnék

Lassan megnyugszik a szívem, nyugovóra készül,
Hazamenne lelkem messze idegenből,
Hogy a nyugodt estéket édes lakta - földben,
Szeretett családom és kedvesem mellett töltsem.

Ott jár már gondolatom a kék Duna táján,
Alig-alig várom, hogy hazai földre érjek,
Hol a rózsa illatát otthoninak érzem,
S égő ajkad csókja csillapítja vágyam.

Itt, hol téged csak sóhajomban látlak,
Álmodozom sok éjszakát utánad!
Otthagytam hazát s téged! Mi lelkemen szárad.
A remény, mi él, és a fényes szép álom!

Vajon vársz-e rám, tart-e szerelmed addig?
Érzem-e, mikor könnyes szemed vállamra hajlik!
S vajon emlékeznek-e szeretett gyermekeim még rám!
Hová visszatérek, s vár-e a szeretett család!

Voltam egykor boldog, vagyok fészkét kereső sólyom,
A megélhetésért mentem messze bércen át és folyókon!
Vágyam volt valaha nyugodt családi fészek,
Ma meg kell elégednem idegen nép kenyerével.

Hírnév, dicsőség bennem már távolról sem ragyog,
S elnémulnak bennem az akarom szóhangok!
Mi még rám hat, mi megragad, a haza!
A sötétben megszólaló igaz becsület gondolata!

Mikor kebledre hajthattam fejem, és volt családi élet,
Hittük akkor ketten, hogy mindhalálig tart véled!
Lenyugszik a nap, s aludni készül lelkem
Hazatérek én a távol, mesze idegenből!