Vadász Attila

Hidegtál

Elmentél, becsukódjon-e,
még gondolkodik az ajtó,
a szagoddal a ruhám tele,
a hetvenes évek szaga,
s most magad után hagyod,
kong az ürességtől a szoba,
vigyen a Duna arra, amerre mész,
mert fertőtleníteni kell utánad,
csak a maró mész,
mi kitisztít agyamból,
a szürke agyagból,
a kádárkori mézből,
a bitófák szülte készből,
a homályos félszből,
a Borsból, Láng Vincéből.

Nincs már más
itt kétezer-húszban,
mint a Rolling Stones,
odaát a reggeli News-ban,
aki megmondja, ki vagy,
s észrevétlenül itt hagy
ebben a langyos dzsúszban,
édesanyáink köhögésében,
az orvos tehetetlenségében,
az élet nélküli életben,
a krém nélküli krémesben,
s felzabál a lassan csöpögő idő,
a halottak napja s a szalontüdő,
mit szemerkélő esőben
kanalazol a bádog Gundelben,
a félreesőben.

Mindenre csak a halál ad biztos választ,
mely azt súgja,
hogy abban higgy, ami el nem választ
önmagadtól s a hitedtől,
s menekülj az álarctól, a ridegtől.

Abban higgy, ami fáj és idegen,
mert az figyelmeztet arra, hogy jobb
ma még fázni idebenn,
mint kíváncsi vakondokkal
randevúzni
a sírban lenn hidegen.