Mészár Tibor Márk

Láncolt kontraszthiba

Mit tétlenkedsz, ész, holdunk alkonyán?  
A szív, mi majd megszakad, előtte Homály.  
Oh, de tarts ki, kérlek, kismadárnak sem zárt a fészek,
S a kalitkába zárt sem felejt el szállni, Én is így lészek.  
S jön-e jobb holnap? Jön-e átfutás? Szívem fogva tartva érzékel árulást.  
Ahhj, mi felhők borítása teremt fásulást!

Visszafogadtatik a megkötött eb,  
De mily fogadtatás törése ez?
Rájön az égdörgés, lüktet,  
Félelmet táplál s ültet.  
S mondd, mitől vagy erőtlen, mitől léha?  
Elnémul magányában, elillan a néma,  
Bágyadt mosoly arcára fagyott séma.

Mondd, mit felelsz, mikor égő gyertya árnyékában
Lesújt rád oltalmazó kérelem a játéklázban?  
Mi ér Téged, ha elfújja homokvárad keleti szél,  
Midőn oly sokáig épül, s ambíciót határoz a cél?
Irányvonal, irányzat, mondd, mi hiány`zhat?  
Ütemes dobpergés kiesve lázad,  
Nyugvó távol netovábbja parányi látszat.

Enervált énekünk harsonája zúg fennkölt,  
Tóban fuldokolva felkiált az erkölcs,  
Egy szó miatt dereng, mely hallgat,  
Fölényes sikerű, jégvirágos ablakra aggat.  
Palettája szűk létű, válogatás abszolválja magát,
Meseszerű fáta is szüli maga baját,  
Találomra találhatsz, meghatároztad alaphangját.  

Keserű erények úsznak sekély vízben,  
Hallgatag hallom tűzféle ízben.
Haragos hurrikán nem fér el sávjában,  
Tengerfélelem lubickál máglyában,  
Dobogás döbbenése egyhitű, mulya,
Erőfeszítéssel baljós kétely alulmúlja.  
Mi ellenszeg tudja, mi szabadság útja.  

S mi lészen ama felszabadítás meghódító dala?
Kételyem szeszélyes oszlásának diadala vala.
S miért nyújt aurád közege oly fenséget, mit ember alant érzékel,
Hosszú csaták porában vívódásokkal a jellem vérzik el.
S jössz-e még el kapudat nyitva hagyván?
Enkurázsia hatalma büszkén keríthetne rabbá,  
Nép álomfalva, szegény ember alkuja, gyanúja hattyútaván.