Kelemen Krisztina

December

Fagyos levegő járja át az éjszakát,
Egy fenyő illata tölti be a kis szobát.
Magányosan várja, hogy valaki feldíszítse,
S én rád várok, hogy hozzám végre hazagyere.

A meleg otthonunkba, mi egyszer lehetne,
Hol a fejed az én keblemen pihenne.
Elképzelem, miként telne nálunk egy karácsony,
Talán ez jelenleg a legnagyobb kívánságom.

Látni, hogy mi lehetett volna belőlünk,
Ha mind látjuk, mire lett volna szükségünk.
Mert én már tudom, hogy csakis egymásra,
Mégse volt akkor világos számomra.

Vajon gondolsz néha rám?
Úgy, ahogy én gondolok rád!
S a fenyő előtt ülve látom,
Sosem kapom meg, mire vágyom.

Nem a te hibád, csakis az enyém,
Puha ajkadhoz csak egyszer volt szerencsém.
S mit is mondhatnék most az évek múltával?
Egy jó szó se ér fel ezzel az árulással!

Mit szívem ellen követtem el,
Hogy nélküled éltem, félelmeimmel.
Tudd, ha kell, én tovább várok rád,
Hogy lelked megnyugodva találjon rám.

Őrizd az emlékem minden decemberben,
Én akkor találtam megnyugvást szerelmedben.
Szemed, mint a kék ég, akkor ragyogott rám először,
S az a tekintet az, ami mindig csak összetör.