Vadász Attila

Félelem tavasza

Budapest `45

Lassan oszlik fel a füst,
még érzem a por ízét,
a Hold léha ezüst,
a jég tükrözi színét.

A tél Budapest romjain liheg,
végigvonult a bús ostrom heve,
előbújok a pincéből én is,
a hintaló ott marad vele,

a könnyében alázott lánnyal,
az élet által kioltott vággyal,
a korán lenyesett szárnnyal,
a combokon száradó sárral.

Budapest, negyvenöt, új élet szava,
még belénk mar Jávor
és Karády sava,
de a téli szél friss jeget sodor,

szaga élő és erős, mint csokor
jázmin, ha tavasz lesz ismét,
s ha nem jégtócsa s lóhús
jelenti, hogy furcsa az ittlét,

ahogy túléltük, s a lélek
csodálkozik bennünk,
mit tett a Jóisten
- a Teremtő - velünk,
miért éppen mi és a mellettünk levő
lett az angyal ölében fekvő,
s hogy bújunk ki a világra újra,
mint hóvirág a csatakos útra.