Molnár Mónika Moncsi

Százszor is újraszületsz bennem

Az éjjel megszülettél, langyos könnycsepp lettél,
Simogattad szembogaram, arcomra kiszöktél.
Vissza akartalak tartani, de nem bírtam veled,
Úgy értél hozzám, hogy nem éreztem kezed.

Az éjjel takart telihold világította utad,
Ölelni akartalak, fázón vacogott fogam.
Kikerülted néma, cserepesedett ajkam,
Hintáztál nyakam lüktető ütőerén halkan.

Születésed fájt, mert tudtam, így búcsúzol tőlem,
Szívemből indultál, lelkem zúzta lépted.
Apró gyöngyszemek sebesen futottak,
Bőrömön felszáradva rajtam aludtak.

Az éjjel megszülettél s fájdalmat okoztál,
Bántottad szívemet, majd továbbálltál.
Nem mentél messzire, arcodat még látom,
Szívem küszöbén tanyázik teljes valóságod.

Szívem sebesvonat, veszettül zakatol a félelemtől,
Szemem izzad, nem látom a világot könnyeimtől.
Megvakult, néma szavak néznek ki a fejemből,
S te megszületsz újra, távozol lehunyt szememből.