Szlovák Tibor

Üres ház

Alkony szállt a téli tájra.
Az öreg Nap most megpihen
Megmártózva a semmiben.
Sokszor volt már és lesz ilyen.
Ez ma mégis más, azt hiszem.

Eljött az emlékek éjszakája.
Sehol egy lélek, kutya sem ugat.
Hideg holdfény járja már az utat.
Nem tisztelve zárt kapukat,
Egy ház ablakán besurran és kutat.

Súlyos a csend idebent.
Az óra megállt, a kályha kihűlt.
A falak fogva tartják a végtelen űrt.
A polcokra már összegyűrt,
Bolyhos, szürke paplan terült.

Se ismerőst, se idegent
Nem látott rég ez a szoba.
Az ágyon gondos kéz nyoma.
A falról hencegőn néz oda
A múlt kétszínű mosolya.

Itt áll minden őrizetlenül.
Az egykor becses apró tárgyak
Már nem kincsei e világnak.
Hátrahagyott útitársak.
Békésen sorsukra várnak.

Pirkad már kint. Az idő repül.
A kertben egy fa rügyet fakaszt.
Egy pék valahol tésztát dagaszt.
Az idő új napot hoz, újabb tavaszt.
De már nem hozza vissza ugyanazt.