Kelemen Krisztina

Ha repülni tudnék

Ha repülni tudnék, a végtelenségig szállnék.
Térben és időben, míg előtted meg nem állnék.
S Te csendben, nesztelen vársz rám a hideg éjszakában,
Így maradtál meg bennem... szőkén, némán és halványan.

Mert mit sem érnek az érzelmek,
Ha a félelmeink fékeznek.
Hogy bevalljuk, mit jelentünk egymásnak,
Bár az útjaink már régen elváltak.

Bátorság. Ez az, ami hiányzik belőlem,
Hogy nem érdekelsz... évek óta ezt színlelem.
S már január van, egy újabb év kezdődött el,
Te nem vagy itt, de én maradok türelemmel.

Bár sosem mondtam el Neked, mit érzek irántad,
Érezhetted, mikor a hajamat simogattad.
Azon az éjszakán, mikor elutasítottál,
S azt a csókot, amit biztosan Te is akartál.

Mondd el, hogy tudnék már mást szeretni?
Hogy tudnálak Téged elfeledni?
És hogy sikerülhetne ezen túllépnem,
Ha Te voltál nekem a legfájóbb majdnem?

Itt állok előtted elveszve, megtörten,
Szemed kékjével nézel rám közömbösen.
S ha végén semmi nem marad már nekem,
Tudd, nevedet örökre a szívembe véstem.