Csomor Henriett

Téli éjszakán

Üt az óra,
nem számolom mennyit,
csak monoton ketyegését
hallgatom szüntelen.
Reszket a félelem bennem,
elakad a lélegzetem is,
úgy izgulok érted.
Fájnak a percek nélküled.
Egyre csak téged várlak,
figyelem, kattan-e
a zárban a kulcsod.
Sejtelmes, sötét éjszakának
nyomasztó csendjében
tombol a tél,
sűrű, nagy pelyhekben
hull a hó.
Zord az idő,
vastag, fehér hótakaró
takarja a fekete földet.
Egyre csak süvít
a fagyos szél,
hajlongva búslakodnak
az ezeréves fák.
Hosszú és kemény
út vezetett hazáig.
Siettem hozzád, angyalom!
Közben aggódó arcodat
láttam magam előtt,
s szívemben éreztem
zakatoló féltésedet.
Tudtam, hogy
nincs maradásod,
ott állsz az ajtó mögött,
csak arra vársz, hogy
megérkezzem,
mert már szeretnél a
karodban tartani.
Ölelj még, angyalom,
most már eshet a hó,
hisz együtt vagyunk,
s csak ez számít.
Az éj hosszú, sötét fátylát
ránk borította.
Kérlek, bújj hozzám
jó szorosan,
hogy ne fázzam.
Egymásba gabalyodva,
szeretve álomba szenderültünk.