Vajda Dávid

Hamis valóság

Összemosódnak az évek már.
Egy hamis valóságot kreál
az elmém. Nem hiszem, amit mond,
hogy holnapra eltűnik a gond.

Mint naiv gyermek, én is remélem
azt, hogy egy pillanatra megélem
a boldogságnak egy apró részét.
Szemem sarkában a remény fényét

szeretném látni, de nem lehet,
mert magányom élve eltemet.
Mintha nem lenne holnap, siet.
Csak egy rossz vicc ez az évtized.

Hazug álomra hívnak a démonok,
én megyek, ám utánam a vérnyomok
elárulják, hogy tévedtem, de késő
van már, azt hiszem. Felettem a véső.

Elvesztem a sötétben, és félek,
mert a lelkemen már ott a bélyeg.
Megváltás már nem vár az életben.
Az összes hidat szénné égettem.

Nincs se isten, se ember, aki megment!
Az utolsó esélyem is rég elment.
Egyedül már az utolsó szó jogán
némán nézelődök kopott bitófán,

mert hang nem szökik már a számra.
Hiába is gondolok szárnyra.
Repülni nem tudok, csak kérni.
Érzem, nem lehet visszatérni.

Saját magamat vertem rozsdás láncra.
Az ördögnek igent mondtam a táncra,
pedig akármit megkaphattam volna,
ha fényem erősebben lángolt volna.