Szerző

Dakó Ádám

Életkor: 16 év
Népszerűség: 22 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 68 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2021. március 18.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers a szerző megjelölésével, nonprofit céllal szabadon utánközölhető, átdolgozás készítéséhez azonban a szerző engedélye szükséges.

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Kedvencnek jelölték (2)

Keress pénzt online kérdések megválaszolásával! (x)

Dakó Ádám

Sphärenklänge

Az éghez csókol engem egy bensőséges
kötelék, nyírfákon s
szőlőlevelek árnyán fut
az a lágy, égi és kikövezett út.
Magához ölel, színeit szívembe csókolja,
benne érzem a dobbanó, bíbor walzert,
a kékes, óvó melódiát,
s benne éltet a zöld, szókimondó
polonaise.
Nyakamhoz édesedik az összes pillanat.
Továbbszaladnak azok a patakok, az óra
kattanásánál; diszkrét kéjükben
könnyebb megígérnem, hogy nem felejtem el
a búcsúzó secundumot.
Egy... kettő... három...
s a pillanatok szíve
édesebb, ahogyan a fűzfa is
jobban
várja sokat remélt halálát, a feledést.
Itt ülök, s közben tudom, hogy a te
szíved is lobogni engedi azt a néhány arany
érzést,
amit a költő szavával, az álmodozó imájával
szerelmes tarkaságban hívogat.
Ott lobog az alkony milliónyi pillanatában,
az óra kattanásában, s abban az érzékenységben,
ahogyan a napfény aranya csókkal
írna meg valamely grandiózus költeményt.
És tudom, hogy ezt a költeményt a te szívedbe
írja. Nincs is nemesebb tinta, a fátyolos
napszállat lámpásánál.
Én sem tudok mással írni, csak
az aranyló csapongás zengzetével,
melyben egy-két harsogóan zöld szó
egységet vágy teremteni.
Egy-két érces, valamely édes érzemény
balladájából költött, szívet melengető hangod.
Bársonyában kivirágzik a lugas,
kivirágzik a nyaram. S egy lágy parázs,
és máris jobban dobognak a napfény színeinek ütemei.
Ott lakozik benne
a csillaga.
Szemedből szórja reményt költő minutáját egy-két
titkolt érzésnek. Lángot dalol a lugas összes
virága, testvérükként fogadják, szövetükben
egyesülnek szíved s szívem elnémuló énekével.
Néhol felerősödnek a muzsika futamai; elragad
minket a milliónyi és milliónyi érzés habjából
valahová... messzebbre, hol talán
szemed toronyórája állítja meg az időt.
És abban az elnémult, az ég azúrját és az alkony
bíborát magára öltő percben
kiszínezi ajkad s szavaid hajnalát
egy walzer tempójú érzékenység; egy megmaradt,
öröktavaszi impresszió, tekinteted féltő
puha idillje:
mennyire, mennyire szeretlek.
Az ég kékes ölébe csókolna minket
lángod és lángom mámoros ifjúsága.
Elsiethetnek a tavaszok, a telek, nyarak
és őszök,
de nem halványodik el az érzelmes lassúság
kék vagy bíbor vagy kőrisbarna vágyódása.
Fellegünk melengető akvarellje.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


lnagypet2021. március 19. 17:10

Érett érzelmek, egy ifjú szív memóriájában kidolgozott gondolatokkal
megelevenítve! Sajnálatosan kevesen ismernek,próbálj meg
népszerűbb lenni,mert az ilyen tehetség több elismerést érdemel!
Üdvözöllek:Z Nagy L

varadics2021. március 18. 18:01

Fantasztikusan jól megírtad. Nagyon szépre sikeredett mű. Gratulálok.Szívecske megy.Csaba

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom