Ifjú László

Közhely

I.

Úgy szeretnék karodban lenni,
ringó kebleden megpihenni,
csókokban elveszni. Te vagy az életem,
a szerelem szívvel tölti keblem!

Beteljesült álmok jelzik a szebb jövőt,
édes csókod harmatos rózsaszirma az oka.
Ó, úgy rohan az idő! Ó, megint a múló időt
kikezdte az idő vasfoga.

A gondtalan gyermekkort
mélyen eltemeti magában az élet,
a rím miatt most így írom e verssort,
s szívembe zárom a megfakult, régi, szép emlékeket...

II.

Árva lelkem csöndes vallomása
megnyugtat téged, ne félj!
Újra fog szállni a boldogság kék madara!
Ugyan nem most, de te csak remélj, remélj!

Ne köss ki a bánat szigetén,
mert szívünkben a szerelem vigasz
az élet háborgó tengerén;
magányos farkasként, fájó lélekként ordítasz.

Szívemben él a vak remények (seggem) partja,
bús melódia s szívünk zörejei.
Szerelmünk örök útjait siratja
könnyáztatta arcom hűs cseppjei...

III.

Pőre lelkem, mint a fagyos világ,
kisfiús mosolyom szerteszáll.
Bús magányomban a földöntúli boldogság
a képzelet szárnyán száll.

Rögös az út, amin járunk,
kéz a kézben a szívünk egyszerre dobban.
Eljött a pillanat, mire vártunk -
virágos réten vérző szívem egyszer csak szétloccsan.

Elmúltak az évek, életem része voltál,
nem tudom, mit hoz a holnap:
Ó, mondd! Várnál-e rám a tűző nap alatt?
Ez a vers megfeküdte a gyomromat, róka riogat...