Lendern

Szünet

Most dobban a szív,
És fény-be-terít,
Hogy vízbe merül le a csend.

Szent, eltemetett némaság
Lengedez pókháló gyanánt,
S fülemben egy visszhang dereng:
Vakáció harangja cseng.

Épp elég volt - nincsen tovább.
Partra vetve várok csodát,
A homokban heveredve.
Testem már nem verekedne.

Jó most innen lentről látni
Kiütve, fekvő őrt állni;
Lesni a múltnak nyomait,
A pofont, mi a porba vitt...

Hisz értő fülekre talált -
Még mindig zúg a szerenád,
S hallom a jövőnek dalát.
Nézők őrjöngése gyanánt

Túlárad, és nagy, kegyetlen,
Vad patakként a hegyekben
Rohan le ő, meg nem állna.
Zúg az Idő: nincs, ki állja.

Kifut lába alól az út,
Vízesésbe, magába hullt,
S csodálkozva nézett vissza:
Hogy mi történt, most lett tiszta.

Szeme csillant a jelennek.
Pillanatra eleven lett,
Mint egy régi viccnek vége.
Csókja csattant, és megérte:

Tüzet lehelt ajkaimra
Pilleszárnyú, csalafinta
Tündérlány, ki szépen tette
Múltam darabjait egybe.

Mélyen nézett a szemembe.
Tükre alól kiemelte
Életemet, kis szerkentyűt;
Intett búcsút, szoknya perdült...

S forog a gép újra, végre,
Alkotónak örömére.
Pihenhet a Mindenható,
Dolgozok most én, Földlakó.

Sóhaj távozik még előbb:
Főhajtás az Idő előtt.
S törlöm orcám, tápászkodom,
Táncom lesz a sámándobom.

Vár a jövő, ez a csoda;
Nyíl az egeknek csarnoka,
Mert zeng a szerelemajtó -
Fellegajtó-nyitogató...

Harsona zeng.
Most szózata hív,
És dobban a szív idebent.