Várhelyi Árpád

Egy szó

Egy szó, mi elgondolkodtat,
egyetlen szó, melyben felismerheted magadat,
mint vörös alkony az égen,
úgy vár, mikor téged kémlel,
s megtalál, ha hazatalál, szíved
legmélyebb rejtekén hálásan hibernál.

Egy szó, aminek ereje van,
egyetlen szó, melynek súlya van,
jöhet féltésből, óvó aggodalomból,
jöhet tiszta szívből,
s féltve őrzött szeretetből,
de hiába, ó, sohasem, Kedvesem.

Az égbolt fényei neked játsszák szerenádjukat,
cikáznak, mint az a tökéletes út,
oly egyenesen a szívedig vezetnek
és lelnek Tebenned önmagukra, mint a szó, megleli mivoltát addig, míg magadban őrzöd mindhalálig.

Szemeidben a csillogás fényét látom,
ha nem is hiszed, én mindig vígan áldom,
midőn egyetlen szóban kifejezni képtelen
a szívemnek mindazt, amelyet irántad érzek!
Így ezekben a sorokban őrzöm, mint az álmaid szép, szeplős színeit, a lelkemmel költöm!

Hiszem, ha ölelni lehetne szavakkal,
téged mindig megtalálna, s kézen fogva örömükben, táncot járna vele együtt,
tekintetünk nárciszok közt zümmögő, kék végtelenben egymásra találna.

Láss, ahogy csak a szíveddel látsz és meglásd,
csókok, mint izzó parázs lángja, oly hevesen lelnének egymás után válaszra, ahogy szó a szót,
úgy követne, majd teljességben, nyugalomban otthonra találna benned, tündöklő lényedben.