Nagyvárady Kálmán

Hogy mit meg nem tennék egy ölelésért

Hogy mit meg nem tennék egy ölelésért,
Hogy mennyit szenvednék egy érintésért,
Adnék aranyat, vágyat és emléket,
Mindenféle tárgyi s szellemi értéket.

Csak hogy hozzám érhessen újra,
S hogy visszacsöppenjek a múltba,
Hol még lágy szavakkal szólt hozzám,
S hol tiszta szívvel gondolt még reám.

Hogy mit meg nem tennék egy ölelésért,
Hogy mennyit könyörögnék egy kedves szóért,
Adnék érzelmet s megannyi verset,
Ha Te adnál az élethez hű, igaz lelket.

Csókolnálak innen Nagyváradról,
Ha Te hazatérnél a messzi Kolozsvárról,
Csókolnálak arcon s szájon,
S tudom, hogy fájni fog, de hadd fájjon.

Hisz mit meg nem tennék egy csókodért,
Hű vágytól s szerelemtől buzgó lelkedért,
Adnék néked meleg virágzó tavaszt
S őszinte együtt-érző vigaszt.

Szeretnélek testtel s lélekkel,
Rég elmúlt igaz emlékekkel.
Keresnélek télen s nyáron,
S ha az élet bánt, hát hadd bántson.

Mert én mit meg nem tennék egy ölelésért,
Kéjelgő s őszinte szerelmedért,
Miért, akár márványt is a kaparnék,
Miért akár elmúló orgona is lennék.

Égnék én a pokol tüzében is,
Csak kérlek, ha látsz a mélyben, néha ints,
Mert itt égek egy ölelésért,
Egyetlen, igaz érintésért.