Kocsis Antal

Én, a zseni

Csodás éji égbolt beholdsugarazva.
Csillagok vokálja száll be a kontrasztba.
Leírni a látványt szinte lehetetlen.
Nincs más lehetőség: leülök, lefestem.

Festettem valaha suliban száz éve.
Semmi tehetségem nem volt a festésre.
A színeket rendre egymásba folyattam.
Eme művészetet időben feladtam.

Ügyesebb nem lettem, ez most mégis kevés.
Lázas hatalmába kerít a késztetés:
Megörökíteni a fenti világot.
Kellék otthon semmi, mégis nekilátok.

Cipőpasztáimnak széles kavalkádja
A valóhűséget, érzem, garantálja.
Akad egy ív papír, sajnos, részben piszkos.
Azt a részt lefedi a fekete biztos.

Van ecsetkészletem: jobb kezem öt ujja.
Remekmű születik úgy félóra múlva.
Pasztáim tömege összefolyhatatlan.
Egyszer még festőként leszek halhatatlan.

Sötétre mázolom művem nagyobb részét.
Sárga nagyujjammal kenem a hold fényét.
Legkisebb ujjam a csillagok világa.
Pöttyögtetek, amíg el nem fogy a sárga.

Elégedésemre alakulgat a kép.
Lassan visszaadja a való mindenét.
Hirtelen ötlettől festményem aljára
Kiskutyát kenek, és hasonlít kutyára.

Hosszabb a festésnél kimosakodásom.
Ami következik, az maga az álom.
Megmozdul a kutyám, fület, farkat csóvál.
Fába kapaszkodva állok az ajtónál.

Szélesedik a hold, most már napként ragyog.
Ragyogása mögé bújnak a csillagok.
Kutyusomnak lóg a melegtől a nyelve.
Kivonul a képből árnyékot keresve.

Ha nem is magamra, de megesküszöm rád,
Lazán alkottam egy mozgó metaforát.
Lett némi egom, de szerénységem tiltja,
Hogy felterjeszkedjem Leonardo-díjra.