Atanaszov Enikő

Tükörképem

Nézem tükörbeli önmagam képmását,
idegenül tekintek az arcra, mert olyan más már.
Hiszen ha magamra gondolok, egy fiatal lány képe oson
karcos tükörképem helyébe, mi oly elhasznált, kopott.

Én még azt a fiatal, húszéves lányt látom,
kinek csillogó szemében csak ábránd volt,
ki még hitte, mily szép is e világ,
és nem tudta, hogy csak fátyol, amit lát.

S lám, fényes tükörképem mosollyal ajkán nézi a mostanit,
fiatal szemével mindent tudón, most emlékeztetve tanít.
Hiszen nem vitás, hogy ő is én vagyok,
ha kívülről megváltoztam is nagyon.

És igaz, hogy belül is sok minden változott,
mert hol le-, hol fel-, száguldottam vonatomon.
Nevettem és sírtam már éppen eleget,
de egy dolog mégsem változott meg énbennem.

Mert akkor is és most is biztos voltam abban,
hogy szívemet akaratom elé kell, hogy rakjam.
Úgy kell legyen, hogy mindig a jót lássam,
s ebben te legyél örökké jó társam!