Dér István ISI

Elfelejtett nevetés

Az arc, mely egykor csak nevetést látott,
A szomorúság arcára mély barázdákat szántott,
Kisimult volt mindig, mint tündöklő, virágzó rét,
Majd jött, mi lemosta az örök mosolyt, a fagyos tél,
Megszilárdult ráncok, mint a megkövült hegyek,

Már nem ragyogó élet, nem látni, mikor nevet,
Egykor kacagva járta a világot, ma csendben él,
Az embereket elkerüli, mint sötétbe zárt denevér,
Lelke arra vár, hogy ezt a börtönt egyszer elhagyja,
Lehet csillogó karácsony, fényfüzér, gyertyaláng,

Nevetésre arca, vidámságra, társra nem talál,
Biztatja a szíve, nevess-nevess, de szeme szomorúság,
Csak jár-kel, talán megbotlik benne egy ölelés,
Reménykedve várja, szívére szoríthassa szerelmét,
Nevetés helyett könnyek mossák le szemét,

Mennyire tudott szeretni, már az is feledés,
Mint forró láva, volt valaha igaz szerelemmel!
Nehezen lel életre a sziklában a gyenge gyökér,
Pedig arra várt, forróság olvassza fel a vastag jeget,
Csak egy halovány remény, s a világot nevetve nézné,

Gondolata szétszórt, mert volt, kit őszintén szeretett,
Nincs visszhang, mi visszaverné az elfojtott nevetést,
A nap mosolya is kerüli, mert szíve oly nehéz,
Megpróbálta százszor, ezerszer, bujkál benne a szenvedés!
Talán eljön még számára, s lesz vidámságra remény!