Kovács Ákos Dániel

28

Messze van Albion, messze van a világ,
visszeres lábamra cipőm igazítják.
Rövid az életút, túl sok a sikátor,
túlélni próbál a panelgladiátor.

Vérciki. Ki? Ki? Ki? Alkohol. Hol? Hol? Hol?
A részeg ölében bánata dorombol.
Az élet egy sóhaj, betömték betonnal,
aszfaltnyi tavában úszik a betonhal.

Három kívánságért magaddá teheted.
Nem kér ő egyebet: bort, búzát, szeretet.
Egy apró hullámot, ami ringathatja.
Hogy legyen estjének egyszer pirkadatja.

Apró bábuk vagyunk. Mozgatnak, leütnek,
dohányba csavarnak, és kifújnak füstnek.
Felhővé dagadunk, elfedjük a napot.
Felhővé satnyultunk, lebegnünk szabadott.

Az élet egy váza, nincs rajt hiba, csorba.
Mondjuk, hogy minden jó! Álljunk libasorba!
Gyönyörű libasor, egy dimenziód van,
vakon írt indulód az életre szótlan.

Ha az élet sótlan, toldd meg egy lépéssel!
Őrangyalod figyel, és nagyra értékel.
Gyermekként tapsikol, amikor célba érsz,
s glóriává szentül szíved mélyén a félsz.

Ha az élet sótlan, ne maradjál szótlan!
Hemperegj egy angyalt az ujjvastag hóban!
Valaki megles majd, talán egy nincstelen.
Úgy nevessél vele, hogy hangod kincs legyen!

Hideg lesz a világ, megfagy a lehelet,
didereg a kérdés, és csók a felelet.
Hideg lesz a világ, kesztyűm odaadom,
te az eget nézed: tüzet fog az alkony.

Selymesek szavaid, mégis lángoszlopok.
Mártírként hallgatlak, közben lángost lopok.
Drága a létezés, lopni viszont olcsó,
a bűn s a bűnhődés számunkra hasonló.

Kérek egy falatot, kérek egy korty vizet,
egy latin szerelmet és egy marék hitet!
Kérek egy füzetet, az istent is kérem,
megírnám a vitánk egy tölgyfa tövében.

Ya estoy cansado de mi existencia.
Te ekkor integetsz. Én figyelek. Szia.
Mesélsz valamiről, az óra körbejár,
hallgatom szavaid most és örökre már.

Az idő homok csak, ráncokként potyogó
szemcséi alatt a szívem agg lobogó.
Három szín van rajta: szürke, szürke, szürke.
Címere pedig az, ki testem megszülte.

(A tizenharmadik versszakot kihagyom,
babonám kiélni ez remek alkalom.)

Még nem említettem a Pokémonokat.
Pedig sokféle van: Magmar, Machamp, Crobat,
Adobe Acrobat és Microsoft Excel.
Tűzgömb támadásra ne válaszolj szexszel!

Huszonnyolc évemmel középkorú lettem.
A hajam elhullik, lemerül az elem.
Öltönyös helyeken kell öltönnyé válnom,
fiatal vagyok még, de takaréklángon.

Harmincegy, harmincöt, ötvennégy, hatvannyolc:
poros fényképektől roskad majd egy fapolc.
Hetven, hetvenkettő, nyolcvan és requiem,
a filmekben a lét nem ilyen... semmilyen.

Pécsett nyerít egy ló, Szombathelyen esik,
nem jószág az ember, mégis felnyergelik.
Légy ló mindhalálig! - vélte a nagy író,
nyerítek hát egyet, és meghajt a bitó.

Tangózik a zene, énekel minden láb,
elsüllyed a kastély, palota lesz egy láp.
Madarak úszkálnak a felhős föld alatt,
mások szidalmában leled meg önmagad.

Vénülő bölcsődet sós vízzel felgyújtod,
a jövőt ismered, a múlt pedig túszod.
Képernyő-kópé árny nézi az arcodat,
szemedre hajnalpírt lehel az alkonyat.

Én csak azt akarom papírra firkálni,
hogy az igaz beszéd csak egy hallgatásnyi.
Azért kell a tollam, azért kell a tinta,
mert az ordítozást jóérzésem tiltja.

Jó napot kívánok! Van nekem egy ügyem.
Nem hallok hangokat, az ihlet nem üzen.
Azért jöttem ide, hogy meghallgassalak,
a te mondandód lesz szívemben színdarab.

Fekete, fehér, zöld: mindenféle szín lesz,
kifestő a lelkem, és hangod kiszínez.
A haragod vörös, szerelmed rózsaszín,
komorságod barna, s narancsszín folt a csíny.

Hogyha elkészülök, portréként gondolj rám!
Képzeld, hogy éneklek, és kövess zongorán!
Hogyha elkészülök, hagyd, hogy ihlet legyek,
és talizmán gyanánt adj egy idegennek!

Most magasan szállok, a Szaturnusz alatt,
az isten sehol sincs, keresem uramat.
Szitkokat köpködtem kavicsként az űrbe,
de ő a vádjaim eddig némán tűrte.

Visszavonok mindent, nincs itt semmi hiba,
az imént rám támadt egy aszteroida.
Valahol itt van ő, jól hallott hát mindent,
tökön rúgna megint, nem szidom hát istent.

Nem veszem félvállról az életet. Élem.
A világ végtelen életet él. Én nem.
Egy utca a sorsom, azon kell sétálnom,
s szívemből gördül ki az aszfaltra bársony.

Az ablakokból csak üres szemek néznek,
szavakat kiáltok, és elhisznek fénynek.
Nem tudok én semmit, hangjaim hallgatom;
csak követem őket. Hallgatni hatalom.

Messze van Albion, messze van a világ.
Csak egyszer szerettem, őt Eszternek hívták.
A múlt már rég elmúlt, az emlék vízbe fúlt,
új szívekbe lesve keresek egyensúlyt.