Molnár Szabolcs (soulszabolcs)

Mélytelen ajándék

Minden földnek munkálója,
gyermekléleknek áldója,
nyájak pásztora,
farkasoknak kivégzője.
Te, aki hamvas szemed viharral törölted, erővel, s bársonnyal tükörré vontad.
Sáros mozzanatból épült festmény ecsetlenyomataival megőrzöd töretlen formád.
Lappangónak mozgatóját ruganyos lépted alatt konok talajnak mutattad,
fehér a holló, aki látja, hogy kong az ősi ér a színes kút gyöngyházalján, ahol
simogató, puha víz álmosan ringatja a hold füstös fényét.
Kerti harangok szólnak puha ajkadon, és színes parfümszál villan,
a szélben bolyhos mag lebeg, ahogyan az aranyhal ténfereg.
Fészek ül öledben, galamb süvít áldott óvóhelyed falain,
s fegyvert őriz a sötét, meleg odú, ahol kovács izzik, gőzt ordít.
Súlyos zsák selymes csontod durvára, forratlanná töri.
Megállsz a parázs ropogó lángján és a jég száraz, csörgő ágyán.
Hideg lávából nyered erőd gyémántos fonalát, amiből csipkést
szősz kebled vánkosának tejfehér nyugalmára.
Élteted az életet!
Az eső pöttyös dallama nélkül bimbót nem terem, csak kietlen
pillájú, csikorgó cserép kedvtelen, olajtalan hintáján vijjog fesztelen.
Képes képtelenség és megmaradhatatlanság növi be páfrányos oldalát,
ha nem lennél, szikra nélkül lobogó, fekete láng marna belém.
Kényes, egymásba fekvő naplementével áldom létedet, mert nélküled elveszek.
Tövisest vágtam, s habos kezedbe töltöttem vöröslő szívét.
Felhő emelt fel, ahol hárfa játszott lelkeden, s fehér fényt tört tested vonalán.
Ragyogtató szellem öleli át az éjszakát.
Kérlek, tartsd hűséged, hisz benned nincs csomós feltétel,
csak kegyelem árad szüntelen!