Kocsis Antal

Nyugalom

Elmondok egy történetet. Kezdeném az elején.
Mesebeli, apró ország magas hegynek tetején.
Napfényt eddig sosem látott, csupa jég és csupa hó.
Háborítatlan hidegben él az összes itt lakó.

Sok száz éves emberek közt ezeréves sem ritka.
Adva van a mínusz sok fok, hosszú életük titka.
Hóember-birodalom a hegy égig érő csúcsa.
Küldök majd egy fotót róla, posztold ki a fészbukra.

Az ország fő jellemzője páratlan a világon:
Ide születettet soha nem visz el örök álom.
A foganó életek itt sohasem érnek véget.
Örökké évezhetik a bensőséges hűsséget.

Alig múlt még el száz éves a fiatal Hó Helén.
Örökzöldet pillant meg az örök fehér leghegyén.
Felindul, hogy leszakajtsa, hóhajába biggyessze.
Ha tudná, mi vár odafenn, nem lenne menni mersze.

Messzi, távoli égbolton teljes gőzzel tűz a nap.
Unalmasan járja be az agyontaposott utat.
Apró sugár gellert kapva, önkényesen gyorsulva,
A messzi távolba indul felfedezőkörútra.

Felvirágzott Hó Helénke sosem érzettet érez:
Tusakszik a hó a hővel. Fájón kap a fejéhez.
Fakóra váltan elterül, megszűnik a fájdalma.
Tovavágtat a napsugár bűntudattal áthatva.

Előkerül a hódoktor, dolga eddig sosem volt.
Aggodalmas vizsgálódás, van még remény, vagy már holt.
Látja a lány aléltságát. Tudja: átmenetileg.
Hisz a csúcson alkonyodik, fokozódik a hideg.

Napfényt látott hegytetőre megérkezik a gyógyír.
Hó Helénke orcájára visszatér a fehér pír.
Hóemberek birodalma könnyebbülten lélegez.
Minden jó, ha jó a vége. A mesékben így van ez.