Atanaszov Enikő

Papírhalmok

Alig aludtam az elmúlt éjjelen,
párnámat épphogy csak érintettem,
mert hirtelen szokatlan mélységekből
gondolatok százai kúsztak elő.

Aludni nem tudtam, hiába akartam,
mert minden sejtje zakatolt agyamnak.
Még sötét volt az éjjel, mikor felébredtem,
s végleg ráeszméltem, mi motoz énbennem.

Egyre hangosabban, csak úgy tolakodva,
képek, rímek s néhány kereknek vélt mondat
vágták magukat oly gyorsan haptákba,
mintha jól képzett katonák volnának.

Hát mit tehettem volna, mi más egyebet,
fiókomban papírt, ceruzát kerestem.
S azalatt, míg nesztelen, kábán matattam,
búcsút intettem meleggel telt ágyamnak.

E perctől kezdve nem volt békességem,
sodortak magukkal a feltörekvő képek.
Írni kezdtem halkan, csendbe burkolódzva,
többiek álmát őrangyalként óvva.

Ó, de nem egyszerű így az írás ám!
Óriásra nőtt, kitágult pupillám.
Nagyokat pislogtam éjnek homályában,
fényt csak a félhold adott, s utcánk lámpája.

Mi lesz ebből? Te jó ég? Lesz ennek értelme?
Vajon a reggeli napfénynél papíron mit lelek?
Hajh, de gyorsan félretoltam aggódásomat,
s mohó hévvel kezdtem el róni e verssorokat.

A lapok hatalmas étvággyal csak nyelték
grafitceruzámnak tompa, elnyűtt hegyét.
Közben azon töprengtem, ha ily álomittas valaki,
képes-e egy értelmes mondatot vajon összerakni?

Végül eltelt az éj, és a reggeli napfény üdén,
félszeg mosollyal terül el arcom gyűrődésén.
S ím itt ülök ágyam szélén papírhalmokkal kezemben,
és én érzem, hogy nem volt s nem lesz ennél szebb éjjelem.