Molnár Szabolcs (soulszabolcs)

Mama mondta, lágy takarót vet angyal az égre

Fehér éjszaka
Fagyos hinta és hó a társam,
Száguldó mézes ésszel lengek a légbe!
S csattanással érek a földre.

Rázta fejem az elhaló durranás
Homályban, csendben,
Gyertyát gyújt valaki,
Mint rongyos alak meleg fénnyel,
Így kezdtem érteni.

Érteni, hogy fogan,
Éled újjá megannyi elhervadt élet.

Csendből s fagyból születik a lélek,
S fentről viráglelkek néznek.
Sok ezer fajta érzelem
Hullik s pörög szét, mint végtelen.

Látom, hogy felém jön egy ismerős szellem,
Egy közös érzelem.
Tavasszal szakítottam
Mamám ráncos kezének,
Most fagyos ujjamra hullik,
Kegyelmet hűt, frissen, hóvirágom lelke,
Beleolvad újra lényembe.

Szaladok szülőm anyja házához,
Hozzáérek ezernyi fehér liánhoz.
Sapkámat már puha lótusz fedi.
A lendület fülemet csengeti.
Nagy már a csillogás.

A kopasz, piros rózsára
Ismerős, kis kertben,
Az égből Rózsalelkek szállnak,
És újra Rózsát formálnak.

Szakítom le szótlanul,
Nyitom a nyikorgó ajtót.
Egy barna szempár közeleg,
Meleg, átható.

Odanyújtom, és ráncos kezében
Újra ott egy virág, mely fagyhalál helyett
Most már lelkébe szendereg.

Hálásan nézzük éledő csodáját
Az égnek.