Vadász Attila

Fulladáspont

Elhordom érted a Földet
szűk zsákomban szőnyeg alá,
nem vagyok én, aki törtet,
így rendelem magam alád.

Szólj még, hogy mit kívánsz tőlem,
vagy hol vagyok neked kevés,
mikor lesz elég belőlem,
s kedved mitől mesés.

Rég nem tudom, hol vagyok én
ahhoz, ki régen is voltam,
csak forgok a Föld kerekén,
a boldogság messzire, hol van

a férfi, ki gondtalan játszott,
az erős, ki sohasem félt,
a lényed az egekkel játszott,
más ebbe sohase fért.

De lásd, ledobom most a láncot,
játszd egyedül hamis dalát
annak, mi mélyről kimászott,
és elsorvaszt virágot, fát,

mert lassan ölő a te mérged,
oly csendesen belém maró,
menekül tőled az élet,
de nélküled se volna jó.

Szeresd hát önmagad, s érezd,
hogy egyedül maradsz, s ha fáj,
odafönn egyedül létezz,
s magadért mondj egy imát.