Ruszó Roland

Tűzbenjáró

Sokszor szagoltam már halott rózsát,
Amit az út szélén találtam,
Leszakították, s eldobták maguktól,
De szívem érezte minden óhaját,
Vele eggyé váltam,
Így mesélek magunkról.

Mérgek és élet, mik csak a szegélyek,
Az egyik távolabb van,
A másik közeledik és hagyja,
Hogy lehessek tökéletes történet,
Ha kell, öntudatlan
Szór rám csillámport létemnek magja.

Jártam már fényben, mint oly sokan,
Megégtem, akár mások,
Ha túl közel kerültek a naphoz.
Játssza felhő a bús dallamokat,
Mikor feltűnnek elvárások,
Mikor nem mész, hanem visznek a paphoz.

28 év ért csempétlen tornácon,
A lét az élet, az élet egy lélek, az a lélek a tét,
Tekint szavam a messzibe,
Mi vezetett, ó, eddig pórázon,
Azt most lerázom, lábam alatt ébred a fék,
S már nem viszem magam semmire.

Kitekint a bal szárny, vissza a jobb,
Cifra palotának közepén
Lélekmelengető padlóba épített ablak,
Lenézek, s a nyílt világ a sokk,
Ahol pöckölt csikk száll a peremén
Annak, mi a boldogságnak volt abrak.

Ábrák fenn a falon, vörös tinta vagy más,
Ezek festik át a házat,
A súly alatt szinte összedől,
Nem gyász, csak egy kis hamisság,
Ami utat tör magának,
S érkezik lendületből.

És az, hogy ki az úr a háznál,
Az már rég lényegtelenné
Kezd válni,
Mert ha szebb is valami minden másnál,
Lészen életjelenséggé
Mindig a bármi.

Ha várni sem jó, és rövid az élet,
Hajoljunk, mint fűzfa,
Mikor szomjas, a víz fölé,
Kövessetek, ha nehéz, én ekképp élek,
S az élet nem nyűg ma,
Csupán holtig tartó örökség.